Ma reggel ébresztő fel! Ha volt is álom, elsuhant. Addig is leírok pár régebbit, amíg nem lesz új.

Vendégségben, vagy látogatóban voltam valahol. Nem tudni miért, kinél, csak annyi biztos, hogy nem otthon laktam, ez egy idegen kisváros volt. Egy lánynál laktam, akit nem nagyon ismertem, afféle kényszerű együttélés volt csak. Megállapítottam, hogy egy nyafka, hisztis csaj, de nem akartam konfrontálódni, egyrészt mert vendég voltam, másrészt mert úgy volt, hogy csak rövid ideig tart a vendégeskedés.
Egyik reggel valami felzúdulásra ébredtünk. Az emberek az utcákon rohangáltak. Kimentem én is, és arrafele bámultam, amerre a többiek. Először nem is tudtam, mi az amit látok, nehezen fogadta be a tudatom. Mintha párába burkolózott volna a látóhatár. Halványkékes, ködös valamit láttam. Aztán másnap lett, és a ködös valami jóval közelebbre került, és már tisztán kivehető volt, habár akkor sem igazán tudtuk elhinni, amit látunk. Az egész látóhatárt egy hatalmas vízfal határolta. Minden nap, pontban éjfélkor ugrásszerűen közelebb jött. A városka kiküldött felderítőket, és azok hozták a hírt, hogy minden irányban ez van. A vízfalon túl nincs semmi, ami volt, az már víz alatt van.
Az utca, amiben laktam, tulajdonképpen a városka szélén volt, és egy hegylábra futott fel, ahol egy kis terecskébe torkollott, majd abba is maradt. A kis tér közepén egy régi szobor volt, egy férfialak ült, fejét a kezére hajtotta, szundikált. A házigazdám háza a szobortól a második telken volt. Gyakran üldögéltem a szobor előtt elhelyezett padon, ahol összeismerkedtem egy rongyos öregemberrel. Ez az öreg takarította a terecskét, gondozta a szobrot. Nagyjából a negyedik napon lehetett a vízfal feltűnése után, amikor a téren üldögélve azt vettem észre, hogy a szobor megmozdul. A férfialak felemeli a fejét, mosolyogva elnéz mellettem, és int. Arrafelé néztem, amerre ő is, és a szobatársnőmet pillantottam meg, amint visszaint neki, majd eltűnik a házban. Mire visszanéztem, a szoboralak megint szunyókált. Ezután gyakran fürkésztem, hogy lássam, mikor moccan meg. Kiderült, hogy elég gyakran, néha csak pillanatokra, és utána megint elalszik. Az öregembertől megtudtam, hogy a szobor nem is igazi szobor, hanem egy isten. Ő mesélte azt is suttogva, két kupac szemét közt, hogy a vízfal pedig a hetedik nap éjfélkor elmossa a Földön az életet, csak egy ember marad meg, akit az isten párjául választott. Ekkor a szemembe nézett, és én tudtam, hogy a nyafka szobatársnőmre gondol. Mikor aznap hazamentem, megpróbáltam beszélgetni a csajjal, de kiderült, hogy éppen a legfontosabb dolga az, hogy milyen színű lakkot kenjen a körmére. Kiderült az is, hogy igen, teljesen tisztában van azzal, hogy a szoboristen őt választotta párjául, és hogy az özönvíz után csak ő marad életben, de ez egyáltalán nem hozta lázba. A hatodik nap reggelén már a városka határában volt a vízfal. Odasétáltam egészen közel, felmásztam egy hegygerincre, hogy jobban lássam. A lábam előtt egybefüggő vízfelszín volt. Néhány alacsonyabb szikladarab között utat talált a völgybe, és ezernyi vízesésként zuhant alá. Visszamentem a szoborhoz. Tudtam, hogy ez az utolsó nap. Azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha engem választana a szoboristen, és nem azt a csajt. Nagyon szerettem volna, ha engem választ, de féltem is. Azon filóztam, hogy milyen dolog (rendes? nem rendes?) lenne felhívni magamra a figyelmét, egyáltalán hogy esélyt adjak arra, hogy felfigyeljen rám. Hiszen úgy látszott, mintha már választott volna, nem lenne szép dolog befolyásolni, még akkor sem, ha meg vagyok győződve arról, hogy rosszul választott.
Az öregemberrel ekkor már nagyon összehaverkodtunk, aki nyíltan meg is mondta nekem, hogy szerinte jobban tenné a szoboristen, ha engem választana.
Azon gondolkoztam, mit tegyek a hátralévő pár órában, ami tulajdonképpen életem hátralevő része. Arra gondoltam, hogy lefekszem aludni, és éjfél előtt majd felkelek, hogy láthassam a véget. :)

És innentől nem emlékszem tovább. Annyi azonban rémlik, hogy nem feküdtem le mégsem aludni, és a szoboristen egyszer észrevett engem, és beszéltünk is pár szót. De hogy végül kit választott, azt nem tudom.

Menekültem. Úgy látszott, az üldözők elvesztették a nyomomat, úgyhogy lazíthattunk kicsit. Ügetésbe, majd poroszkálásba váltott előbb még vad vágtatásunk. Jó is volt ez így, mert nem keltettünk akkora feltűnést. Amikor letértünk az útról, és bevettük magunkat az erdőbe, még nem hittem el, hogy sikerült egérutat nyerni, ezért amilyen gyorsan csak tudtunk, úgy haladtunk. De itt kinn, a nyílt terepen sokkal helyénvalóbb a poroszkálás. Jó lovam, Aliache, nem mutatta a fáradság apró jelét sem, de tudtam, hogy fárasztó és hosszú út vár még ránk. A különös növényzetet - látszott, hogy megművelt földeken haladunk keresztül, mégsem ismertem fel, hogy mit termesztenek az idevalósiak - hamarosan még különösebb bevágások szakították meg. Baloldalon nádashoz hasonlatos növények jelentek meg egyre nagyobb foltokban, majd hamarosan sekély pocsolyák vize csillant elő közülük. Leszálltam Aliacheról, odavezettem egy nagyobb, és tisztábbnak látszó vízhez. Valóban sekély volt, mélysége - ameddig láttam - nem érte el az egy métert, színe kicsit zöldes, medrét algák borították. Aliache óvatosan dugta orrát a vízbe, de az első korty után örömmel vetette bele magát. Aliache egyáltalán nem úgy viselkedett, mint ahogy a lovak szoktak. Eleinte ezt nehéz volt megszoknom, de mára már nem is tudnám másként elképzelni. Most is, félig a vízben állva, pofájáról csorgó vízzel, szemében pajkos villanást véltem felfedezni. Orrát a mocsár vizébe dugva prüszkölt egyet, majd fejének egyetlen mozdulatával beterített permetező cseppekkel. Persze, én sem maradtam adós, és hamarosan jó kis vízicsata bontakozott ki közöttünk. Aliache egyszer csak felkapta fejét, beleszimatolt a levegőbe azzal a rá jellemző fejtartással, majd hirtelen elvágtatott. Meglepetésemben csak néztem utána kábultan, amint eltűnik az idegen növények között. Aliache itthagyott. Soha nem tett eddig ilyet. Kevéske motyóm a hátára erősítve. Nem is az a szakadt ing hiánya érintett érzékenyen, hanem inkább az a csodálatos dolog, ami bele volt tekerve, ami miatt menekülnöm kellett. Gyalog indultam tovább a fű között keményre taposott ösvényen.

Az egyik kanyarulatban furcsa párost pillantottam meg magam előtt nem messze. Egy apró kislány, és egy behemót fiú sétált kézen fogva. A kicsi lányka nem lehetett több tíz évesnél, naptól barnított lábszára és karja gyógyuló karmolásokkal teli, repdeső copfja végén mosástól agyonfakult piros masni. Folyamatosan beszélt, csacsogott, nevetett. Amikor először jutott el hozzám édes hangja, meglódult a szívem. Micsoda lány lesz ebből, mire felnő! A fiú nálam is magasabb volt vagy két fejjel, a háta mögött pedig bőven el tudtam volna bújni. Apró, csoszogó léptekkel haladt, és már messziről volt valami furcsa a mozgásában. Kissé görnyedt tartása, félrebillenő feje különös emlékeket idézett bennem. Melléjük értem. A kislány madárcsicsergéshez hasonló hangon rámnevetett:

- Szia! Az ott a te lovad? - mutatott jobbra a mezőre, és én meglepetve pillantottam meg Aliachét a növények között, amelyek errefelé búzatáblához hasonlítottak leginkább.

Haragosan tettem felé pár lépést, mire ő, mint egy fickándozó kutya, ugrált egyhelyben, érdekes módon nem látszott letaposva körülötte a növényzet, majd eliramodott. Amikor megálltam, ő is megállt. Amikor újból elindultam felé, ő is megindult.

- Hhhh....ooogy hhh....ívják? - fordult felém a fiú, és most nézhettem meg először igazából az arcát. A szellemileg visszamaradottak tipikus tekintete szegeződött rám, arcán örökös bamba vigyor ült. Elfordultam tőle, nem akartam pazarolni rá az időmet, de a kislány érdeklődő arca kényszerített a válaszra.

- Aliache. - Vakkantottam oda, nem is a fiúnak címezve, inkább kettejük közé valahova a semmibe. Engem ugyan egy ilyen csitri le nem vesz a lábamról, mikor a nők minden városban egyetlen csettintésre hullanak az ölembe!

- Örülök, hogy végre ideértél - csicseregte tovább -, mert én már itthon vagyok - mutatott egy csinos házikóra a nádas közé benyúló földsávon - és Bo nem tud egyedül hazamenni. Nekem meg már nincs időm elkísérni - vetett egy nyugtalan pillantást a ház mellett várakozó férfialakra. - Apának kell segítenem.

- De én nem... - akartam tiltakozni, de a kislány már szaladt is a keskeny földpallón a ház felé. Bo apró léptekkel, mint egy ügyetlenül mozgó verébfióka, megkerült, hogy a balomon legyen, mint ahogy az előbb a kislánynak, megfogta ingem csücskét, és ártatlanul rámvigyorgott.

- Mehhhh... eeeeetünk. - Furcsán, a szavakat nyelvével lomhán kavarva beszélt. Aliache ott táncolt a búzatáblában újra, és mintha helyeslőn bólogatott volna a fejével. Túl messze volt ahhoz, hogy elkapjam, és persze ő sokkal gyorsabb volt nálam. Nem tehettem mást, elindultam Boval. Magamban átkoztam a sorsot, a lovamat, a napot, ami forrón tűzött le, a követ, amin megbotlottam, az őröket, akik túl éberek voltak, mikor jussomért mentem a kincstárba, a papokat, akik le akarták vágni a kezemet, az én szépséges kezemet. Észre se vettem, hogyan hagytunk magunk mögött több hasonló beszögellést, apró kunyhókkal a mocsártól elhódított földsávon, mint a kislány szüleié, mikor Bo izgatottan ráncigálni kezdte az ingem.

- Neee...mmm aaarra, neeem! Eeee... rre kell mmm... eeenni. - mutatott egy házra, ami talán egy kicsivel kisebb, egy kicsivel roskatagabb volt, mint az eddigiek. Nagy nehezen rájöttem, hogy Bo hazaérkezett, feladatom ezzel végetért, de Bo még mindig nem engedte el ruhámat. Beletörődve nagyot sóhajtottam, és letértünk az útról. Pár lépés után oda is értünk a házhoz. Bo az egyik ajtó felé irányított, amihez három lépcsőn kellett felmenni. Bo megállt a lépcső aljában, végre-valahára elengedte ingemet, várakozón nézett le rám, arcán a vigyort mintha valamiféle aggódás váltotta fel. Felemelte egyik lábát, hogy fellépjen a lépcsőre, és abban a pillanatban tohonya teste dőlni kezdett. Automatikusan megtámasztottam, mire arcára újból kiült a boldog mosoly. Nyögve és szuszogva nyomtam, támasztottam, míg a három lépcsőfokot megmászta. Vajon az az apró, törékeny kislány hogyan segíti fel barátját - futott át a fejemen. Az erőfeszítéstől lihegve támasztottam a falat, amikor Bo feje újból felbukkant az ajtónyílásban. Kezében tálca, rajta két mázas tányér, az egyiken aranyló kukoricaszemek, a másikon durvára őrölt kukoricadara.

- Tieeed! - nyújtotta felém. Elhessentő mozdulatot tettem, de a fiú csak tartotta rendületlenül. Szerintem órákig állt volna így, kezében a tálcával, arcán a vigyor. Kényszeredetten elvettem tőle a tálcát. Nem tudtam, mit kezdjek a kukoricával. Jobb ételekhez voltam szoktam, illatos füvekkel töltött húshoz, mélytüzű borhoz. Aztán rájöttem, hogy menekülésem ideje alatt sokáig kénytelen leszek nélkülözni ezeket a finomságokat. Iszákom Alianche hátán maradt, zsebeim lyukasak. Hova tegyem az ajándékot? Akkor megláttam, hogy a tányérok alá akkurátusan egy-egy vastag, kék papírból készült zacskót készített valaki. Beleszórtam a kukoricát, zsebrevágtam, majd tekintetem végighordoztam a házon. Az egyik ablak mögött mintha elmosódott árnyat pillantottam volna meg, egy idősebb nő arcát, talán pont Bo édesanyjáét. Észrevette, ahogy nézem, elmosolyodott, az udvar túlsó vége felé mutatott és jelentőségteljesen bólintott egyet. Zavartan kaptam el tekintetemet róla, és egy nagy, tömör kaput láttam meg az udvar végében, ahova mutatott. Sehogy se illett a kapu ebbe a környezetbe, és különben is, ki hallott már olyat, hogy a hátsó udvarból a nádasba kapu vezessen? Visszanéztem, de az ablakkeret már üres volt újra. Megvontam a vállamat, ugyan miért ne próbálhatnám meg a kaput? Kalandozásra sarkalló vérem, ami már annyi bajt, de még több kalandot, izgalmat zúdított a nyakamba, nem hagyott nyugtot.

Kinyitottam; a nehéz kapu könnyen fordult el olajozott sarkain. Meglepő látvány terült szemem el. Nyoma se volt mocsárnak, sem nádasnak, csillogó sárga virágszőnyeg övezte út terült el előttem, és a ott állt Aliache, földet kapálva patáival, szinte vigyorogva.

Jó napot kívánok. Pille vagyok. Nem Pilla, akinek nevét az egyik blogba belenézve megpillantottam. Pille! Ha járna errefelé egy másik Pille is, vele se keverjen össze senki. Ő sem én vagyok, és én sem ő. Most jöttem. Nem ismerem a szokásokat, az íratlan szabályokat, de bevallom, bizonyos értelemben nem is érdekel. Megteszem azt, amit a jóérzés diktál, a többire pedig fütyülök. Jó néhány éve járok már netre, csetekre, fórumra. Mindenhol a Pille nevet használom. Ez az én virtuális énem.

Hogy miért jöttem? Az álmok. Sokszor és sokat álmodom. De ébredés után majdnem mindig elfelejtem őket, pedig annyi azért megmarad, hogy érdekesek voltak, és élveztem álmodni őket.

Általában az emberek szívesebben mesélnek az álmaikról, mint meghallgatják másokét. Én nem akarok senkit sem terhelni velük, mégis megmarad az illúzióm, hogy valaki figyel. Nem tudom még, milyen rendszerességgel, pontosabban rendszertelenséggel fogok ide írni, azt sem, hogy mikor unom meg. Nem ígérem meg senkinek, magamnak sem, hogy csak erről, vagy arról fogok írni. Ha morfondírozni támad kedvem, akkor morfondírozom. Nem játszom el, hogy ez a naplóm, akivel kettesben vagyok. Tudom, hogy olvasni fogják mások is. Legalább egyszer. :-)

Az első álom, amit most be fogok másolni, már megjelent máshol is. Pontosabban a honlapomon, amit elég régen frissítettem utoljára. Azért ezt választottam, hogy kedvet csináljak az olvasáshoz. Hiába no, hiúság, asszony a neved! :-) Azt azért hozzá kell tennem, hogy ennyire hosszan összefüggő és érthető álom azért nálam sem túl sűrűn fordul elő.