Álom bejegyzései

A minap egy pasival álmodtam. Hosszú, magas... egy darabig csak úgy egymás mellett jól elvoltunk, aztán odamentem hozzá, átfogtam fél karral a derekát, a fejemet a mellére hajtottam (olyan magas volt). Fáradt voltam már, kellett egy pihenés.

Azt mondtam: De jó hűvös vagy. (az arcom forró volt, jólesett egy kis hűs érintés).

Ő pedig azt mondta: De jó forró vagy.

És ez a dolog valamit elindított bennünk. Egészen odáig nem is tekintettünk egymásra mint férfi és nő, de ekkor valami megváltozott. A pillanat ihletében majdnem megcsókoltuk egymást, de valami/valaki félbeszakított minket. Ha jól emlékszem, egy étterembe akartunk bemenni (az egész este kajakereséssel telt, de sehol nem tudtunk enni).

Aztán visszamentünk a szállodába, és a lift előtt hatalmas sor kígyózott, mert a lifttel valami baj volt. Arra gondoltam, hogy sorbanállás közben folytatom a közvetlenséget, hátha kialakul valami. Már éppen oda akartam bújni hozzá, átölelni vagy ilyesmi, amikor a sor elkezdett vágtázni. Hirtelen ott álltunk a lift előtt és a liftben már egy csomó ember volt, és ezek nagyrésze az én ismerősöm. Nevetve hívtak, ráncigáltak be maguk mellé a liftbe. A magas srácot is behúztam. Ő az elsőt nyomta meg, mi a tizedikre mentünk. egy pillanat alatt az elsőre értünk, a liftajtó kinyílt, és kezek garmada lökte ki a liftből. Szólni sem tudtunk egymáshoz. Nem tudtam ő hol lakik, nem tudta én hol lakom, nem is tudtunk egymásról semmit - döbbentem rá ekkor.

megérkeztünk a tizedikre, kiszálltunk. Az épület félhold alakú volt, és a belső ívén nyitott galéria futott körbe minden emeleten. Odamentem, lenéztem. Nem hittem, hogy látni fogom még egyszer, de akkor is muszáj volt odamennem. Megpillantottam egy aprócska alakot valahol a mélyben, amint felfele bámul. Messze volt, nem láttam ki az, csak reméltem, hogy ő. ahogy ő is csak remélhette, hogy engem lát. tenyeréből tölcsért formázott, úgy süvöltötte felé: szeretlek!

Nem hallottam mit mond, mégis hallottam. Józan eszem persze tiltakozott, hogy ilyen nincs. Én is megpróbáltam neki üzenni, ujjaimon mutogatva: a háromszáz (három ujj) tizenhármas (két kéz összes ujj, majd hirtelen csak egy kéz három ujj) szobában lakom. Hááárosmszáááááz tizenháááárom!

Ekkor fáélig felébredtem. Igyekeztem visszaaludni, és újra elhozni a herceget magamnak, de nem sikerült. Ha jól emlékszem, találkoztunk újra...

Az emeletek külön bulit tartottak, mivel szilveszter volt. A tizediken szinte csak mi voltunk, rég ismerős csapat (= nem sok esélye új kapcsolatnak). A lányok fecsegtek. Hiába próbáltam titkolni a magas pasit, ők látták és ismerték. Az egyik lány mondta is, hogy barátnője van, stabil kapcsolatban régóta. A másik nevetve kontrázott, hogy akkor miért bulizik külön a lány. Odavezetett minket az ablakhoz, és onnan láttukl hogy alattunk egy sereg lány viháncol és érzi jól magát.

Melyik a barátnője? - kérdeztem. Mutatták, de két láby is volt ott, és nem tudtam melyik. Az egyik egy kicsit alacsony, és az a vagány sárgásvörös színt kente a hajára, ami akár eredeti is lehetne. Nekem erről a színről mindig a vagány lányok jutottak az eszembe.

A mi bulink nem indult túl fergetegesen, mondhatni sehogy sem. Néhány ember kóricált a termben fel-alá egyelőre. Ekkor valaki odajött hozzám, és egy levelet nyújtott át. a levélben egy belépő volt a második emeleti bulira. Ugyanis a bulikba csak meghívóval lehetett bemenni. A belépő Balog Borbála nevére szólt, mégis tudtam, hogy nekem küldték, ő küldte, és ez a Borbála a barátnője. Nem volt mellette semmi más. Gondolkoztam, mit csináljak. Nem akartam egy "nős" pasival kezdeni.

Már 9 óra volt, és nálunk még mindig semmi hangulat. Úgy döntöttem, benézek a másik bulira.

Ahogy mentem be, egy L alakú előtéren át a táncterembe, néztem az arcokat, kerestem őt. Aztán egyszer csak szembejött velem. Az arcán mintha meglepetést láttam volna, mint aki már lemondott arról, hogy ott leszek. Jött kifele a táncteremből. Odaért hozzám és azt mondta, jó hogy itt vagy, segítesz? mit is válaszolhattam volna rá, mint azt hogy persze.

Kimentünk az L alakú előtérbe, ahol bemutatott két szervezőféle lánynak: "Segíteni fog nekünk, mutassátok meg, mit kell csinálni"

A bulival együtt valamilyen segítő program futott, ezt szervezték ezek az emberek. Talán pályaválasztás vagy ilyesmi, ez nem derült ki számomra. Az egyik lány megmutatta, mi a dolgom, az egyik kupacban levő dolgokhoz hozzá kellett párosítanom a másik kupacból dolgokat, így készült el valami egységcsomag. Mivel valójában nem magyarázták el, nekem kellett rájönnöm, hogy mit is kell csinálni, ez arész egy kicsit zavaros.

A srác is ott dolgozott, nem velem, csak ott, arrafelé. Azt gondoltam, hogy ezt lerendezzük, aztán majd együtt leszünk, megbeszélünk mindent (barátnő?) és minden csodás lesz. Vártam az éjfélt, mert annyiszor láttam már a tévében filmekben, hogy Szilveszter éjfélkor megcsókolják egymást az emberek. engem még egy szilveszteri buliban sem csókolt meg senki (kivéve ha éppen párban voltam akkor, és az aktuális párom). azt hittem, most majd megtörténik és újra átöleljük egymást.

Aztán egyszer csak rájöttem, hogy semmi ilyesmi nem fog megtörténni, jól átvertek, vagyis én vertem át saját magam. A pasinak barátnője van, de nem volt segítője az esti programhoz. Erre kellettem én, ezért hívott.

Letettem, ami a kezemben volt (már egészen ügyesen csináltam a csomagokat), mosolyogva azt mondtam: Elnézést, de én most megyek.

És leléptem pár perccel éjfél előtt. Senki nem hiányolt.

Majd felébredtem.

És rájöttem, hogy ez cska álom volt. Nincs pasi, nincs ölelés. Nem is rólam szólt a történet, mert akiről álmodtam, az fiatalabb és vékonyabb volt, mint én. Ha egy fiatalabb és vékonyabb lány így megjárja, akkor nekem mi esélyem lenne? Semmi, mert maga a lehetőség sem teremtődik meg. Az én életemben ott kezdődne a mese, hogy "gyere segíteni". 

Már reggel volt, éppen felkeléshez készülődtem, de még nem volt kedvem felkelni. Ezért csak ücsörögtem az ágyban, hátamat a falnak támasztva, szemem lehunyva. Aztán hirtelen egy módosult tudatállapotba kerültem. Nem mondom, hogy elaludtam, mert tudatában voltam annak, hogy ott ülök, mégis minden  megváltozott. Habár a szemem csukva volt, mégis "láttam". Először csak az ablakot, rajta keresztül a fák himbálózó ágait. Repesve fogadtam az állapotot, mert reménykedtem benne, hogy talán a harmadik szemem nyílt ki, vagy valami testen kívüli élményem van. Éppen ezért óvatosan bántam az állapottal. először az ablakon kívül mást nem is láttam, aztán észrevettem, hogy képes vagyok az ablakot mozgatni. Igaz, nagyon nehezemre esett, mintha rettentő erővel tolnám egy csúszós, ragacsos közegben. Nem mertem ide-oda pillogni, hátha kiesek ebből az éber állapotból, helyette szép óvatosan csúsztattam az ablakot, hogy körülnézzek.

Próbáltam beazonosítani, hogy mit látok. Természetesen a ház környékét láttam, de nem tudhattam, hogy a valóságot látom, vagy valami mást. A házt bal oldalán a fűben egy kerék által vágott nyomot vettem észre, ahogy a kerítésen levő kaputól a ház felé vezet. Meg is jegyeztem, hogy ezt például ellenőrizni tudom, hogy a valóságban ott van-e. (a valóságban kapu sincs ott, nemhogy keréknyom)

Ahogy így tornáztattam a szemem (merthogy azért ezt fárasztó dolog volt, csukott szemmel látni), az ablak szép lassan egyre nagyobb lett, és egyre többet láttam a környezetemből.

Olyan volt, mint a ház környéke, de mégsem egészen olyan.

Már egy hatalmas ablakom volt, szinte nem is ablak, hanem ajtó ami elé odaálltam és kinéztem. Késő őszi idő lehetett, az udvarnak ezen az oldalán elszáradt paradicsomtöveken az ősz utolsó kényszerérett gyümölcsei sárgultak. A paradicsomtövek között ez idősebb férfi dolgozott. Nem tudtam, hogy csak én látom-e őt, vagy ő is lát engem. Meglibbentettem képzeletbeli függönyömet, hogy felhívjam a figyelmet magamra, háthga észrevesz. A férfi felnézett, és az volt az érzésem, hogy lát engem, de semmi reakciót nem váltott ki belőle a látvány. Mintha megszokott dolog lenne. A férfi nem volt szép. Nem is csúnya, de egyáltalán nem az a fajta arc, amiről úgy gondolom, hogy tetszik nekem. Mélyen bevésődött ráncai talán öregebbnek láttatták, mint amilyen volt. Úgy 50-60 körülinek saccolnám, de lehet hogy nagyot tévedek. Amíg ő ott dolgozott a kertben, három gyerek is felbukkant. A legidősebb lány már a huszas évei elején járhatott, a legfiatalabb fiú 8-10 éves lehetett.

Most a kert másik oldalára toltam át az ablakot, így az utcafront felé néztem. Láttam, hogy a sövény nem ott van, ahol nekem, hanem a kerítésen kívül. De hiszen éppen így szeretném én is! gondoltam magamban. A  sövény elején a hosszú szárú fű közül piros szekfűk villantak elő. A ház jobb oldalán, egészen a fal tövében a száraz fűben itt is felfedeztem két kókadt piros szekfűt. A kert, az udvar egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek szerettem volna elképzelni a jövőben. Kicsit zilált, kicsit gondozatlan. Olyan volt, amilyen lenne, ha nekem kellene gondoznom...

Ahogy így körbenéztem, a falak el is tűntek körülöttem, és én ott maradtam egy betonkockán, mint egy kívülálló bámészkodó. A család ott járkált körülöttem, de ügyet sem vetettek rám.  Amikor a férfi elhaladt előttem, lehajoltam, meg akartam érinteni a haját. Tudni akartam, hogy csak a látásom él, vagy a tapintásom is.

A férfinak szürke rövid haja volt. A feje tetejét értem el, ahol a néhány centis haj felfele meredt. Előbb a hajak végét érintettem meg, és meglepődtem, milyen tökéletes a tapintásom. Ahogy hozzáértem, a férfi megállt, és hagyta, hogy egy kicsit borzoljam a haját. Aztán az arcát belefektette a tenyerembe szinte belebújt. Éreztem a boldogságát, ahogy simogatom az arcát. Nem csak a bőr érdes tapintása, hanem ez a boldogság is különleges volt. Olyan érzésem volt, hogy a lényt, aki ott voltam, ez a férfi régóta és nagyon szereti, és valami sajnálatos ok miatt ritkán van része abban az örömben, hogy tudatosan megcirógassa az arcát. Utána sokat gondolkoztam rajta, talán beteg, Alzheimeres volt a nő, aki már nem emlékezett a férfira, csak nagyon ritkán. De a férfin ebben a pillanatban láttam, hogy milyen mélységes a szeretete.

Akkor a gyerekek is odajöttek, őket nem hatotta meg ennyire a dolog. Kérdezni akartam tőlük, de először csak krákogás jött ki a torkomon, mint aki nagyon régen nem használta a hangszálait. Eleinte én magam sem értettem, mit mondok.

"Ti az én gyerekeim vagytok?" - kérdeztem tőlük, csak hogy gyorsan képbe helyezzem magam. "Hát persze, kié lennénk?" - válaszolta az egyik és már szaladt is. Éreztem, hogy bármelyik pillanatban megszakadhat a kapcsolat, és ezért még egy fontos kérdést akartam tisztázni. "Milyen év van? Hányat írunk?" - kérdeztem kétségbeesetten, de a gyerekek nem válaszoltak. Megismételtem még újra, mire az egyik visszakiabált "Azt ki kellene számolni!"

Mit kell ezen kiszámolni? - dohogtam magamban - csak egyszerűen meg kellene mondani. Az egyikőjüktől még elkaptam egy gondolatfoszlányt: Ma van az .... évfordulója. Egy virágot mondott, amiről nekem az "őszirózsás" jutott az eszembe, de nem az volt. Sokkal inkább valami "szekfűs", de valójában azóta se jöttem rám. Valahol a kettő között lehet az igazság.

Aztán felébredtem, vagy feléledtem, nem is tudom, hogy mondjam, mert valójában meg vagyok győződve arról, hogy nem aludtam. Csak éppen azt nem tudom, hol jártam.

Autóval mentem egy úton. Nem ismerem a várost, nem ismertem az utat se, mindig figyelnem kellett, hogy melyik sávot válasszam. Éppen ezért nem is mentem gyorsan. Az egyik különösebben erős lassulásnál azt vettem észre, hogy körülöttem emberek mászkálnak. Az egyik, egy nő, a bal oldali ablakhoz egészen közel jött. A vettem csak észre, hogy az ablak le van húzva. A szemem sarkából mozgást láttam a másik oldalon is, ott két férfi húzódott egészen közel az autóhoz. Figyelmemet mégis a nő kötötte le, mert egészen közel jött, szinte behajolt az ablakon, miközben mondani akart nekem valamit. Mindezt menet közben, úgyhogy egyszerre kellett figyelnem az utat, hogy jó fele megyek-e, az embeerket, nehogy valamelyiket elüssem, közben átfutott az agyamon az is, hogy rosszindulatúak is lehetnek, mi van ha ez egy trükk, körbefognak és... nem tudom, de vigyázni kell.

A nő elég izgatott volt, alig bírt beszélni. Nagy nehezen annyit megértettem a szavaiból, hogy "két halott nő fekszik". Kicsit megtisztult előttem az út, úgyhogy rákapcsoltam, ezzel lehagyva az embereket. Már éppen fel akartam gyorsulni, amikor megpillantottam magam előtt az úton két fekvő testet. Két nő hevert ott sebesülten, de nem voltak halottak, láttam, ahogy rámnéznek fájdalommal teli pillantással. Ha korábban nem lassít le az a nő, akkor teljes sebességgel rájuk szaladtam volna, nem hiszem, hogy lett volna esély megállnom. A sebesülteket látva hirtelen nem is tudtam, mit kell ilyenkor csinálni. Voltak ott más autósok is, meg gyalogosok, mégis úgy éreztem, hogy nekem itt meg kell állnom, nem lehet véletlen, hogy figyelmeztettek. Kikerültem a nőket, és előttük megálltam az úttest szélén. Kiszálltam a kocsiból, de valamiért nem a sebesültekhez mentem, hanem az út másik oldalán lévő üzletbe. Úgy rémlik, mintha már akkor éreztem volna egy láthatatlan suhanást, és azt követtem.

Az üzletben felalá járkáltam, talán kerestem valamit, vagy talán vártam valamire. Közben figyeltem körülöttem az embereket. Láttam is egy családot, papa, mama, gyerekek, akik mindent loptak, amit csak értek. De nem is egyszerű módon, hanem egyszerre bonyolultan és pofátlanul. Például a literes étolajos üveg tetejét lecsavarták, és áttöltötték egy hatalmas kannába. Amikor a kanna már félig tele volt, azt is átöntötték valahova máshova. Nem értettem, miért csinálják ezt. Az egész család úgy nézett ki (erősen borostás arcú apa, lengő szakadt ballonkabátban, piszkos gyerekek), hogy az ember nem mert rájuk szólni, nehogy neki essen baja.

Két oldalt parkoló, várakozó autók álltak több sorban. A várakozókban ott ültek az emberek. Sorban végigmentem mindegyik mellett és benéztem a vezetőülés felőli ablakon, mert valamit kerestem. Valami korábbani emlékem, hogy egy kéttenyérnyi digitális valami (kis képernyő?) a sofőr felőli oldalon, és azon néz valamit. Ezt akartam megtalálni. De hogy miért, azt már nem tudom.

Aztán egyszer csak megint éreztem a suhanást, és mintha a fény is megtört volna a levegőn, mintha lett volna ott valaki. Egyből a nyomába szegődtem. Átvezetett az út másik oldalára, keresztül egy mezőn. Egy ház állt ott. Még oda sem értem, amikor mosolygó emberek jöttek ki a házból és üdvözöltek, mint régóta várt vendéget. Betereltek a szobába, és láhatóan mindenki örült, hogy megérkeztem. Nem ismertem őket. Ők viszont mintha ismertek volna engem.

Aztán azt kérték, hogy üljek be egy futurisztikus székbe, és játszak. Gondolom valami elektronikus játékot. Ilyen széket még nem láttam. Volt neki fejretenni való (tappancsok, madzagok, elektródák), a karfán a kéznek, tenyérnek hely, a lábamat is beszíjazták volna. Nem tetszett. Idegenkedtem tőle. De egyre csak arősködtek, hogy üljek bele, és játsszak, mentsem meg őket. Csodálkoztam, miért mondják ezt, aztán szép lassan kibogozódott, hogy ők úgy godolják én valami szuperjátékos vagyok ebben a műfajban. Hirtelen leesett a kő a szívemről, amikor rájöttem erre, és gyorsan meg is mondtam nekik, hogy összekevernek valakivel. Gondoltam, most már minden rendben lesz így, szépen elmegyek, ők meg megkeresik az igazi szuperjátékosukat.

A házigazdák mosolya kissé megfakult, a szájuk elkeskenyedett, de továbbra is mosolyogva bizonygatták, hogy de bizony igen, engem kerestek, én vagyok az ő emberük. egyikük elémtolt egy fényképet, rajta kinagyítva egy ujjlenyomatot, hogy ez tán nem az enyém? Csak bámultam rá, honnan tudhatnám?

Aztán előkerült egy megfakult fekete-fehér fénykép is. 8-10 ember volt a képen laza csoportban (teljes alakos), képzelhetitek, mennyire lehetett kivenni egy-egy arcot. A háttérben állt egy elmosódott alak, erre böktek rá, hogy nézzem meg alaposan, ez én vagyok. A képen egy fiatal lány állt, huszas évei közepén. első látásra valóban hasonlított egy kicsit hozzám, persze nem a mostani önmagamhoz, hanem a korabeli énemhez. Közelebb hajoltam a képhez, próbáltam kivenni az arcvonásokat, de nem sok látszott a szemcsés, homályos, megfakult képen. Azt láttam, hogy a lány haja fel van tornyozva, ahogy én soha nem hordtam. Az arca pedig szép ovális. Mutattam is neki, nézzék meg, az ő arca ovális, az enyém pedig kerek. Hogy lehetnék én az a lány?

Most már nem mosolyogtak rám. Messzebb húzódtak. Talán tanácskoztak, nem tudom. Aztán valaki odajött hozzám, és váratlanul megragadott, belelökött a székbe, a fejembe húzta az elektronikus sapkát, és én abban a pillanatban egy virtuális világban találtam magam. A kezeim a szék karfáján voltak, de mintha nm tudtam volna mozgatni. A virtuális énem mozgott, a valóst nem érzékeltem. Kiabáltam, hogy segítsenek, vegyék le rólam a sapkát, nem akarok játszani. Valahonnan mintha láttam volna, ahogy ott állnak körülöttem és figyelnek, engem néznek, de nem mozdulnak. Akkor a virtuális világban megjelentek a lények. Kicsi szőrös lila, zöld és világoskék szőrmókok, pattogtak, ugráltak. Volt egy ajtó, ahova be akartak tuszkolni. Azt mondták, ez a Rettenet Ajtaja. Nem és nem akartam belépni oda. Aztán egyszer csak már nem voltam a játékban, a közbülső részekre nem emlékszem.

Később az egyik fiatal kiváncsian kérdezte, melyik világba kerültem. Mondtam neki, hogy fogalmam sincs, nem ismerem ezeket a játékvilágokat, mire úgy nézett rám, mintha bántanám. A nagy "szuperjátékos" nem hajlandó válaszolni neki! Egyszerűen nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy nekem fogalmam sincs a játékukról. egyre csak azt szajkóztűák, hogy jön a mindent eldöntő nagy játék, ahol majd én megmentem őket.

Végül csak meséltem a fiatalnak arról, hogy mikkel találkoztam a világban, mire ő egyből tudta, miről beszélek, és nosztalgikusan felsóhajtott, hogy az a legszelídebb világ.

Itt már kezdett szakadozni az álom függönye, egyre töredékesebbek az emlékek. Még annyira emlékszem, hogy a nő, aki az elején odajött a kocsihoz, nem a halott nő szelleme volt, ahogy azt eddig gondoltam, hanem fondormányos módon be akart csapni, és színjátékot játszott nekem.

Annyi sok jót és érdekeset álmodok mostanában is, és egyszerűen nem jut rá időm, hogy leírjam. Már szégyellem ezt mondani.

Szerintem lehet vagy másfél hete, hogy valamit álmodtam, de egy mondata annyira bennem maradt, és annyira követeli hogy leírjam, hogy azóta se hagy békén. sajnos magára az álomra, az egész körítésre már nem emlékszem, ezért eléggé szűkszavú lesz. :)

Egy üzem (gyár) területén mászkálok. Ez egy nagy terület, benne házak, irodák, csarnokok, emeletek, vaslépcsők fel és le, kicsit sötétebb műhelyek. Ezek között jövök-megyek. Valójában nem vagyok egyedül, vannak ott mások is, ahogy általában más álmaimban is. Olyan emberek, akiket nem nagyon ismerek, olyanok, akikkel nem nagyon foglakozom. Ők is jönnek-mennek a területen. Félig ismerősnek tűnik a hely, rémlik, hogy bejöttem ide. Eleinte érdeklődve nézegetem a dolgokat, próbálom felidézni hogy merre kell kimenni, de nem zavar, hogy újra és újra eltereli valami a figyelmemet és az útirányomat.

Aztán valakivel beszélgetek, talán a gyárigazgatóval, vagy a portással? Már nem rémlik. Valami fontos emberrel, aki ismeri a gyárat. Nem vagyok még kétségbeesve, de most már határozottan ki akarok jutni, de sehol nem találom a kaput. Ahányszor a terület határához érek, csak kerítést találok. Olyan, mintha menet közben még növekedne, fejlődne is a terület.

Néhányan összeverődünk, a többiek is a kiutat keresik. Én a kőkerítéssel szemben állok, figyelmesen nézem azt, ujjaimmal óvatosan közelítve hozzá. Valami megvilágosodás jön, érzem! De abban a pillanatban, ahogy én magam rájövök, egy hang a fejemben - ami nem az enyém, hanem kívülről jön- tisztán és érthetően azt mondja:

"A falak nem körülötted vannak, hanem benned!"

Egy kicsit dühös vagyok a hangra, mert ellopta a felfedezés örömét, mivel épp abban a pillanatban jöttem rá én magam is, hogy ezek a falak nem valódiak.

A többiek felé fordulok, háttal a falnak, és elmondom nekik, amit a hang mondott nekem. És azt is, hogy csinálják utánam azt, amit én.

Becsukom a szemem, és finoman nekidőlök a falnak. A fal puhán magába szippant, majd kiereszt a másik oldalon. Kívül vagyok.

Ott áll mellettem az igazgató és mosolyog. Alacsony, köpcös ember, kerek fejjel, sötét öltönyben. Visszanézek a gyárra és elámulok. Az egész nem több két-három épületnél. Semmi modern csilivi, kedves, régimódi épületek. Az egésznek olyan barátságos légköre van. A kerítés sem magas kőfal, hanem szépen karbantartott barna léckerítés. Látszik, hogy egészet szeretettel gondozzák. Manufaktúra, ez jut róla az eszembe. a közelben egy hasonló stílusú falu, tiszta, rendezett utcákkal. Értetlenül nézek az igazgatóra, látom szélesen elmosolyodik.

"Ők akarják ilyennek látni. Nagynak, modernnek, bonyolultnak. Ők, a túristák."

"A falak nem körülötted vannak, hanem benned..." - ezzel a gondolattal ébredek, és rádöbbenek, mennyire igaz.

Tegnap délutáni szunyókálás eredménye.

Azt álmodtam, hogy alszom, és felébredek. Úgy tudtam, hogy 11 óra van, de kinéztem, és kifejezetten esti alkonyati sötétség volt. Akkor talán ESTE 11 lehet? - rökönyödtem meg. Nem, az nem lehet, ennyit nem alhattam. Nézek ki az ablakon, és nézem a sötét eget. Ilyen sötét csak este lehet. Aztán egyszer csak világosodni kezd egy kicsit. Már látom, hogy valami sötét felhő terül el az égen, és sejteni kezdem, hogy mégiscska én tudom jól, és délelőtt 11 lehet. Akkor viszont ez a felhő nem szokványos viharfelhő, hanem nagyon komoly. De úgy látszik, hogy vége, mert egyre világosabb lesz, a sötét felhő helyenként elvékonyodik. Az egyik ilyen lyukon keresztül meglátom a Napot. Látom a Napnak az arcát (ahogy a Holdnak van), meg is jegyzem magamban, hogy nem lehet ilyet gyakran látni. De a Nap szemei körül mély sötét foltok vannak. Ez biztosan nem jelent jót. (Az álomban valahogy keveredik a Hold arca a Napéval, és azt gondolom, hogy a Hold szokásos arcához képest ezek a fekete foltok a szeme körül csak bajt jelenthetnek). Telik az idő, és a Nap arca egyre javul, de nem tudom elfelejteni azokat a sötét karikákat. Végül felébredek, és rájövök, hogy a Napnak nincs "arca", csak a Holdnak és nem értem, mit álmodtam.

Nem tudom, ki az a Duncan Jones, de az éjjel vele álmodtam. Valakit látogattam éppen egy társasházban, és a lépcsőházban összefutottunk (én, akihez mentem, és Jones), ott ismerkedtem meg vele. Nagyon kedves ember volt, jó hosszan ácsorogtunk a lépcsőházban beszélgetve. Akkor még nem tudtam a nevét, legalábbis az álmomban. Később újra összefutottunk, de talán egy hónap is eltelt a két találkozó között. Nem tudom, hogy egy emlékem volt-e arról, hogy egy hónapja találkoztunk először, vagy az a találkozó volt egy hónappal korábbal, amit az előbb mondtam, mert az idő kicsit zavaros. Az idő is. :)

Még az rémlik, hogy talán a lépcsőházi beszélgetés után ülök az ölében, és hosszasan lassú csókokat váltunk. Ezek a lassú csókok sokkal jobban estek, mint valami vad egymástépés, tapizás, vagy nyelvpropeller. Volt benne vágy, de nem a tüzes fajtából, hanem mélyről fakadó, erősebb, lassabb, továbbtartó. Aztán valaki bejött kérdezni tőle valamit.

Újabb csókok hatására megkérdeztem tőle, nem mennénk-e fel. Ő gondolkozott egy ideig, majd azt mondta, nem. Talán magyarázkodni akart utána, talán nem, de én nem akartam. Felálltam és elmentem. Kérdeztem, válaszolt, nincs harag.

Ezután jött a második találkozó, sokkal később. A lakására mentem fel valamiért, eredetileg nem oda indultam, de egy hirtelen ötlettől bekanyarodtam hozzá. Néhány ember volt nála éppen, heverésztek a puha fotelekben, pohárral a kezükben. Őt nem láttam, azt hiszem a nappali másik végében levő ajtó mögötti szobában volt éppen. A nappali közepe pár lépcsőfokkal süllyesztett volt. Én a lépcső tetején álltam, amikor bejött a bejárati ajtón egy nagyon szép barna bőrű (afroamerikai lehetett) lány, és egyből nekem szegezte a kérdést, hogy ki vagyok, miután ő bemutatkozott ( a nevét sajnos nem jegyeztem meg). Félig angolul beszélt, félig magyarul, úgyhogy megértettem, mit akar, de tudtam, hogy nekem angolul kell válaszolnom neki, úgyhogy azt mondtam: I am friend of ... jaj dehogy of, na mindegy - fűztem közbe magyarul-... friend of Jones. Mire ő gyorsan elhadart valamit angolul, amit nem értettem, csak a nevet a végén. Nagyon furcsa volt, mert addig Duncan Jones-nak ejtettem ki a nevét (ahogy le van írva, mivel láttam magam előtt a betűket), ő pedig Dánken Dzsonsz-nak mondta. Jones kijött a szobából és minket nézett. Az arca komoly volt, de valahol belül mosolygott ránk.

Innentől egyre töredezettebb az álom, mert időnként meg-megszólalt az ébresztő, én pedig ugyanabban az ütemben lenyomtam a szundit rajta.

Volt egy rész, amiben négyesben mentünk valahova. Négyesünk egyik tagja egy idősebb hölgy volt (az Életképek Karcsi doktornője volt mind kinézetre, mint stílusra). Ahogy az afro testvére is azt kérte tőlem, hogy ne bántsam meg, ez a hölgy is azt akarta tudni, hogy nem fogom-e megsebezni. Amit igazából nem értettem, mivel köztünk nem volt, vagy legalábbis nem volt kimondva semmi olyan érzelem, vagy kapcsolat. Habár vonzódtunk egymáshoz, egyikünk se közelített, meghagyva a szabadságát a másiknak. Nem is találkoztunk, hiszen egy hónap telt el a két találkozó között, és mindkettő véletlen volt. Ugyanakkor meg értettem, mert éreztem a hölgy szerető féltését, mintha ő lenne a nagynénja, vagy egy közeli rokont helyetesítő barát legalábbis. A hölgy vezetett minket egy helyre, első gondolatom az volt, hogy ez egy nagy bálna tengeralattjáró (végül is nem derült ki, hogy mi volt). Valami nagyon különleges programot szervezett ide, talán még azt is kére, hogy kössük be a szememet, amíg bemegyek... de innentől már valóban vészesen közeledett a felkelés ideje.

Az érzés azonban megmaradt. Duncan Jones iránti vonzalom és a vágy arra a meghitt lassú csókokra. Arra a higgadságra, ahogy közelített felém és arra szabadságra, amit ugyanakkor adott nekem.

Rákerestem a neten a névre, és több híres ember is van ezen a néven. Annyi biztos, hogy az én Jonesom magyar volt, habár valószínűleg Amerikában élhetett, ezért is lehet afro tesvére (talán mostoha vagy fogadott testvér), aki inkább angolul tud.

Egy kis valamin állok, körülöttem befagyott tó. Ki akarok jutni innen. Távolabbról bíztatnak, hogy menjek át  a jégen. de én látom, hogy a jég töredezett, nem tart meg. A cipőm orrával megbökök egy-egy jégdarabot, hogy lásam, milyen könnyen merül el. Hiába mondják, hogy biztonságos, én látom, hogy nem az. Ekkor egy férfi ugrik a kis "szigetemre". Azt mondja, álljak oda a szélére, emeljem magasba a karjaimat. Ő a sziget másik szélére megy, és látom, hogy nekifutásra készülődik. Arra kérem, mondja el előre, hogy mit tervez, hogyan, és mit kell csinálnom, mire számítsak. Meg is teszi, mire én engedelmesen odaállok a sziget szélére, magasba nyújtott karokkal. A férfi nekifut, dobbant, röptében felkap, perdül egyet, és már az egyik nagyobb jégtáblán landolok egy másodpercre, de szinte azonnal dobbant egy újat és megint repülünk a következőre és következőre...

Néha én is besegítek a földre, illetve jégre éréskor, de szinte elhanyagolható a hozzáadott érték. Átkarolva tart, én szintúgy a nyakába kapaszkodom, és minden ugrásnál együtt mozgunk, mint egy test. Egy kicsit félelmetes a heyzet, de nem félek, teljesen megbízom benne, és ráhagyom az irányítást, és az erőkifejtés nagy részét is.

Napok óta ugrálunk, repülünk így, lassan kiérünk talán a fagyos hómezőről. Érzem, hogy vonzalom támad fel bennem iránta. Valahonnan tudom, mintha egy kihallgatott beszélgetés lenne, hogy a férfi feladata csak annyi lett volna, hogy néhány ugrással kivigyen a veszélyzónából. Ehhez képest napokig velem maradt. Azt hiszem, ez jelent valamit, talán ő is kedvel. Az arca egy kicsit egzotikus, talán távol-keleti beütés, markáns arccsontok. Csókolózni akarok vele, de amikor a szájunk egymáshoz közelít, veszem észre, hogy arca vastagon be van kenve valami fehér faggyúszerű kencével. Ott van mindenhol, a száján is. Letörlök belőle valamennyit, de a csókba akkor is befurakszik a faggyú. Mindig közénk áll. Játszadoznak az ajkaink, én a felső ajkát akarom bekapni, ő az én alsó ajkamra pályázik, de a kenőcs miatt nem érzünk semmit.

Végül csak szomorúan nézzük egymást, és felébredek. 

Megyek egy villamoson egy ismeretlen címre. Próbálom beazonosítani, hogy hol kell leszállni. A címet tudom, azt is hogy milyen céghez megyek, csak a környezet ismeretlen. Azt hiszem, hogy állásinterjúra megyek éppen. Figyelem a tereptárgyakat, a táblákat, mert mindjárt le kell szállnom, és nem tudom, hogy ebben a megállóban vagy a következőben. Ekkor megpillantom az épületet és rajta hatalmas betűkkel a gyár nevét. Ide jöttem. Akkor már mindegy, hogy eredetileg melyik megállóban akartam leszállni, én most leszállok! A villamos áll, és én rájövök, hogy ez egy megálló, sőt, ez AZ a megálló, ahol le kell szállnom, ahol le akartam szállni. A villamos fura, mert oldalról minden ülésnél myitott, így egyszerűen csak ki kell lépni belőle oldalt. A hely egy nagy üres tér, kicit távolabb ritkás fák adnak enyhet a sétálóknak, mögötte ott terpeszkedik szélesen a "gyár", felül óriási betűkkel a neve.

Jó sokan leszállnak velem együtt, talán mindenki oda megy? Igen, arrafele veszik a járást. De a tömeg egy része nem a tábla alatti kaphoz tart, hanem elkanyarodik, és az oldalsó fal mellett egy eldugott kis ajtón keresztül egy kpott előtérbe megy be az impozánc főbejárat helyett. Valahogy tudom, hogy ez a helyes, a felvételizőknek oda kell menni, és csak elküldenének a főkaputól. Így legalább időt spórolok meg, sőt, a többi zöldfülűhöz képest előnyt szerzek, hogy elsőként jutok be az interjúra.

Valami azonban kezd zavarni. Mintha ismerném itt a dolgokat. Tudtam, hogy nem a főkapuhoz kell menni, hanem ide. Ismerős a cég neve, ismerős a hely... de nem tudom honnan.

A felvételiztető kezében ott egy vékony irattartó, benne -gondolom én- a velem kapcsolatos iratok. A felvételeztető kérdez valamit, de érzem a kérdésben a szúrást, valami nem stimmel. Talán ő is ismer engem? Gyötröm az agyam, hátha eszembe jut, és az kezdi kigyötrődni magából a választ... nem először járok itt. Már dolgoztam ennél a cégnél. Még inkább nyomorgatom az agyamat, hátha több is előbukkan, de csak nagyon homályos. Egyszerűen nem emlékszem, hogy mikor, és hogyan, pedig rémlik, erősen rémlik. Ezzel párhuzamosan azon agyalok, hogyan tudtam elfelejteni, hogy én már dolgoztam ennél a cégnél? Azért ezt nem olyan egyszerű elfejelteni? Egyre inkább hajlok arra, hogy ez nem egy valós emlék, hanem egy álomemlék. talán már álmodtam arról valamikor, hogy itt dolgoztam, de tisztán ez sem ugrik be.

Emberek jönnek, belebámulnak a képembe, érzem a döbbenetet rajtuk, gyűlölnek egy kicsit, de leginkább meg vannak rökönyödve, hogy újra itt vagyok. Egyre fontosabbnak érzem, hogy vissza tudjak emlékezni, mi is történt itt, de még mindig csak néhány foszlány ugrik be.

2003 körül dolgoztam itt úgy nagyjából 6-7 hónapot. A felvételinél nem tudták megmondani, hogy mi lesz a dolgom. Elirányítottak egy üres szobába, kétoldalt a fal mellett asztalok, néhány számítógép, a szoba végében egy ablak, ami a gyár előtti térre nézett, a fáktól kellemesen árnyékolt helyen. emlékszem arra, hogy hányszor néztem ki ezen az ablakon, bámulva az ott járkáló embereket, mert nem volt mit csinálnom. Az első nap senki nem foglalkozott velem, se főnököm nem volt, se munkám, nem is értettem, mire vettek fel. Aztán eltelt egy hét is, és gyakorlatilag semmi nem változott, egyedül voltam a poros szobában az üres asztalok között és leginkább csak ablakon át néztem kifele. Aztán találkoztam valakivel, akit szintén akkortájt vettek fel, és hozzám hasonlóan neki sem akadt munkája. A kutya sem törődött velünk. Ültünk az asztal tetején, lógáztuk a lábunkat, és sokat beszélgettünk.

Később azért akadt néhány feladat, de még így sok szabadidőnk maradt. Aztán eszembe jutott valami kellemetlen is. Volt egy hátsó kapu. Széles vaskapu. Néha minket tettek oda. Ültünk a kapu mellett a fűben. Csak akkor volt rossz, amikor közeledő alakokat láttunk. Általában két feszes arcú ember fogott közre egy szerencsétlen haramdikat. A könyöke fölött egy kicsivel markoltak rá a karjára és úgy vitték szinte a kapu felé. Ilyenkor nem éreztem jól magam. Mert a cégnél ez volt a kirúgás. Ha egy embert elbocsájtottak, akkor fizikailag is kitették a szűrét a gyárból  és ez roppantul megalázó volt. A kapunál nekünk az volt a dolgunk, hogy ezek közül az emberek közül a szerencsésebbeket kitessékel. és hogy senkit ne engedjünk vissza. Rossz volt ott állni és nézni s szerencsétleneket, a megalázottságukat.

Aztán történt valami, azt hiszem tettem valamit, majd hirtelen leléptem a cégtől. De ez a rész homályos. Mintha egy levelet írtam volna valakinek, de hogy kinek és miről, már nem tudni. Mindenesetre nem vártam meg, amíg engem tessékelnek ki azon a kapun.

Az álom végén még egy jelenetre emlékszem. Ezen a második interjún eljutottam egy szobába, ahol két monitor volt, mindegyiken egy-egy arc, és így beszéltek hozzám. A bal oldali egy idősebb férfiarc volt, ő lehetett a tulajdonos. A jobb oldalin egy női arc volt, rá már nem emlékszem, ki volt. A férfiarc mondott valamit, valamit amivel meg akart sérteni, belém akart bökni, de végülis nem sikerült, mert egyrészt még mindig nem emlékeztem tisztán, hogy mit is követtem el a múltban, így nem tudtam se félni, se szégyellni magam.  

Azt álmodtam, hogy unokahugi (az idősb) éppen szülés előtt van. Benn van a szülőszobában, és már nem sok lehet hátra a szülésig. Én is ott vagyok vele.

Nem az a típus vagyok, aki azzal nyaggatja a hozzátartozóit, hogy mikor lesz már gyerek, vagy még egy gyerek (hiszen én is utáltam ezt), ezért is fura. Ma el is meséltem neki, hátha be akarna jelenteni dolgot, de tagadta. :))) Viszont megtudtam, hogy nem olyan régen a fiatalabb unokahugi is ilyesmiről álmodott, csak ő már a végterméket is látta, egy kisfiút. Nemtom  mi lesz belőle. :)

Azt hiszem, rámjár a rúd hivatalos ügyekben.

A múltkor kaptam egy tízes helyszínit, mert állítólag "belecsúsztam" a pirosba. Hiába mondtam, hogy én nem, ők hárman voltak. Kérdeztem, mi az alternatíva, mondták, hogy ha nem ismerem el, akkor feljelent, és az egy ötvenes. Így hát választhattam a tízes és az ötvenes között.

Utána nem sokkal hoztam haza kollegát, és az autópálya után nem sokkal van egy kereszteződés, ahol a megengedett sebesség 50kmh. Ez egy rövid szakasz, közvetlenül a lámpa előtt, és előtte előbb 100, majd 80, majd 70-re csökkentik a sebességet. Mivel láttam, hogy zöld a lámpa, át is suhantam rajta vagy 71-el. Ekkor megszólal a kollega, hogy né'má', ott kameráztak. Én nem láttam őket. de valószínűleg ők láttak engem. Gondolom, majd jön a csekk.

Egyébként az utóbbi két hétben annyi kamerázó rendőrt láttam, amit eddig egy év alatt sem. És persze, mind olyan helyen van, ahol értelmetlen és rövid szakaszra jellemző korlátozások vannak. Szerintem a héten még legalább 3-4-t megszegtem, mármint kamera előtt. Pedig nem megyek gyorsan. Csak ha üres az út, és a szokásos útvonalon megyek -elmerülök a gondolataimban-, és nem jut eszembe arra a 200méterre lejjebb venni a sebességet.

Tegnap jövök le autópályáról, a lehajtó utáni kanyarban 60-as tábla (visszafogom magam, is büszke is voltam rá, hogy odafigyeltem, szépen hatvannal vettem a kanyart. Megjegyzem, nyolcvannal simán lehetne venni.), a kanyar után rendszeresen matrica ellenőrzés szokott lenni. Épp arra gondoltam, hogy na!na! most mérjetek, most nézzetek, mindent betartottam, matricám havi. Persze nem voltak ott ellenőrzők éppen. Viszont ahogy áthajtottam a ponton, ahol állni szoktak, elkezdtem filózni a matricán... hogy aszongya, mikor is vettem, és meddig érvényes... de hiszen kiszámoltam, hogy hétfő éjfélig érvényes... és ma csütörtök van! Bssza meg. Kedden nem voltam ott, de szerdán oda-vissza, és csütörtökön oda... el is meséltem kollegáknak, akik felvilágosítottak, hogy útközben bezony van egy automata ellenőrző kamera. (Hazafele meg is néztem magamnak, és tényleg ott van :(( ).

Habár visszafele már vettem matricát, de akkor is, az előző kettő tuti bukta, talán az aznapit ki tudom dumálni, habár a matrica érvényessége onnantól számolódik, amikor megvettem, habár az egész napot kifizetem. De erre talán van esély. Nem ismerem a tarifákat, de ha ezek közül mind bejön, akkor elég komoly kiadások elé nézek.

Ja, és a múlt héten kiment az áram a fél házban (abban a felében, amiben a hűtő és a tévé van), és a szerelő csak másnap tudott jönni. Szerencsére hosszabbítókkal megoldottam a minimális áramellátást addig is. Mondtam, hogy szerintem kb 5 perces munka lesz, mert a biztosítékot kell kicserélni. Így is volt. 10e Ft kiszállás, csere, alkatrész. Csak azért tartott tovább öt percnél, mert még hókuszpókuszolt a világítós ceruzájával, mert mégiscsak hogy néz ki, ha öt percért elkér ennyit.

Így hát ezekkel és a kocsijavítással sikerült/sikerülni fog lenulláznom a fél év alatt házra spórolt pénzt. Tudtam én, hogy mennyit kellene kapnom ahhoz, hogy a házterv realitás maradjon. De hát pont annyival kaptam kevesebbet, mint amennyit pluszként félretenni terveztem. Így csak a normál félretevés maradt, amit az ilyen dolgok fel is emésztenek.

De hogy milyen dühös voltam a "piroslámpás" eset miatt! Még napokig azon dühöngtem, amikor mellettem két oldalról elhúzva átzúgnak a piroson, és nem is egy, hanem egymás után kettő is, és akkor bezzeg sehol nincs rendőr, aki megbüntetné őket! De bezzeg engem meg kellett, mert "belecsúsztam" a pirosba. Értsd: sárgán mentem át, de időközben pirosra váltott.

De úgy látom, hogy ez csak ízelítő volt, hogy mire számíthatok mostanában. Úgyhogy fásultan várom a csekkeket. Mert ha általában mondjuk az esetek 90%-ban nem küldenék ki, akkor is abba a 10%-ba esnék, amikor éppen mindenkinek kiküldik. De gondolom, sokkal nagyobb százalékban küldik ki a csekkeket.

Ja, és Hatóság küldött egy levelet, hogy az ügyemet meghosszabbították, mert ez okvetlenül szükséges a vádemelés eldöntéséhez. Felhívtam őket, hogy hát ez mi, mire azt mondta, hogy semmisemmi, már eddig is hosszabbítgatták, nem jelent semmit. (Nekem ne dumáljon, már nem hiszek neki.) És az egész amiatt van, hogy a felszámolót nem tudja elérni (csoda? másnak se sikerült, na de akkor miért nem rendeli be?). Ha még egyszer behív engem, akkor viszem az ügyvédet is.

Na jó, mára ennyi. Az álmom (nincs kedvem újabb bejegyzést nyitni):

Egy féligmeddig új munkahely, de igazában nem új, mert a főnök ugyanaz volt, mint most, de a hely ismeretlen. Egy hatalmas telep, és a kerítésen kívül egy csomó parkoló, külön kockákban. Nekem sikerült a kapuhoz legközelebb eső parkolótömbben találnom egy helyet, így nem kell sokat gyalogolnom a kapuhoz. Persze a belül minden messze van, az egész egy hatalmas telep, ott aztán jócskán gyalogolhatok, míg elérek a megfelelő házhoz.

A munka kicsit hosszúra nyúlt, talán csütörtökön délután kezdtünk és most hétfő este van, de igazából nem számít, mert a telepen minden megvan, ettől függetlenül időnként jó lenne hazamenni. Így hát a hétfői munkaidő végén csoportosan elindulunk haza (azt hiszem valami fontos projektet fejezhettünk be, mert mindenki ott volt, együtt voltunk, és még emlékszem egy bárra is az egyik este, és a belső szobában mozit lehetett volna nézni, de éppen ki volt adva valakiknek bérbe, mindenesetre jó kis hely volt, és csak a miénk, mármint a csapaté, a cégé). szóval megyek ki, de már olyan régen jöttem, hogy nem voltam biztos benne, hogy hol áll a kocsi, csak a blokkot sejtettem, de mintha minden átrendeződött volna, a területek egy kicsit elcsúsztak, és nem találom a kocsim. Sorra járom a blokkot, nézem minden sorban, van amelyik hasonlít az enyémre, de a rendszám nem stimmel (mondjuk egyik rendszámot se tudtam elolvasni, mert a betűk szétcsúsztak). Már egy ottani ember is a segítségemre siet, hogy mi a baj, mondom nem találom a kocsim, pedig valahol itt hagytam. Az első blokkban a kocsik nem úgy állnak, ahogy normál parkolókban szokás, hanem szorosan egymás mellett, egymás mögött, sőt, még egymás teteján is. Mint a glédába rakott ládák. Kimozdítok egyet-egyet, hátha megtalálom mögötte az enyémet, de hát rengeteg kocsi van. Végül előveszem a kulcsomat, és megnyomom a távirányítót, hátha lesz valami hatása. És valóban! Az egyik kocsihalom a távirányító hatására megnyekken. Újra megnyomom, megint nyekken. szólok a manusnak, hogy szerintem ott lehet a közepén, figyeljen csak. Távirányító, nyekkenés (apró rázkódás). Megint nyomom, megint nyekken. A manus nekilát leszedni róla, és előle a kocsikat, de csak nem látom az enyémet. Egy idő után el kell fogadnom, hogy nincs az én kocsim a halom alatt, azonban van egy, ami reagál a távirányítóra. egy ócska, felpattogzott festékű, kicsi kocsi az. A motorháztetőn az egyik festékfoltra mintha egy mára elsárgult, elnyűtt papír ragasztottak volna, amit aztán megpróbáltak onnan letépi, de nem sikerült teljesen. A papíron az én nevem áll. Alatta a főnököm neve. És akkor meglátom a főnököt, ott áll a közelben és somolyog. azzal a "meglepetés" vigyorral, amit nem szeretek, főleg nem, ha ilyen a meglepetés. Igazából nem is szeretem a meglepetéseket.

És csak ott áll jókedvűen, és élvezi a tréfát, de lehet hogy komolyan gondolta, nem tudom eldönteni, de nekem nem okoz vidámságot a helyzet. Próbálok valahogy kikecmeregni a helyzetből, de csak felébredni sikerült, megoldani nem.