Maradj vagy menj bejegyzései

14. Bizalom és önkéntes teljesítéskényszer

Az óvodából hazafele jövet sokszor betértem a kisboltba, ahol egymagam vásároltam... a kedvenc nugátos csokikockámat. Korán megtanultam számolni, és ismertem a pénzt is. Az egyik alkalommal úgy éreztem, hogy rosszul kaptam vissza, amit szóvá is tettem a fiatal eladónak. A tulajdonos egy öreg és iszonyúan kövér bácsi, akitől már méreteinél is fogva tartottam. A fiatal eladó állította, hogy jól adott vissza. Lehet, hogy fölényes volt és lekezelő, de én ezt abban a korban még nem fogtam fel. A vitára odajött a tulaj is, és anélkül, hogy bármit firtatott volna, azt mondta az eladónak:

- Ennek a kislánynak biztosan igaza van, mert ez egy nagyon okos kislány. Ne vitatkozz, hanem add oda neki a visszajárót.

Ilyen még nem fordult elő velem, ez a feltétlen bizalom. Nem is tudtam, hogy mit kezdjek vele. A legrosszabb az volt, amikor a fiatal ennek ellenére elmondta a történteket, és közben rá kellett jönnöm, hogy valóban én számoltam el. Szégyenemben majdnem elsüllyedtem ott helyben. Nagyon sokáig nem mentem vissza abba a boltba, és amikor már nagyobbacska voltam, akkor is inkább másnál vásároltam, de képtelen voltam bemenni oda, ahol egy ilyen feltétlen bizalmat játszottam el.

Alsó tagozat első osztályát, de lehet, hogy a másodikat is még a régi iskolában jártam. Az új iskola teljesen (a házunkkal szemben) csak később készült el. Előbb a felsősök kerültek át, majd néhány év múlva a többiek is. A régi iskola kicsi volt, kevés teremmel, ezért felváltva jártunk délelőtt és délután, mert csak így fért be minden osztály. Az egyik reggel nagyon nem volt kedvem felkelni, álmos voltam, fáradt voltam, holott tudtam, hogy délelőttös napunk van. Ahogy ott heverésztem az ágyban, egyszer csak eszembe jutott, hogy a tanító bácsi az előző héten azt mondta, hogy szerdán elmarad az első óra. Mintha azt mondta volna. Mintha ezen a héten. Jé, csak nem hogy szerda van? Szerintem biztosan ma marad el az első óra. Rövid idő alatt egyre határozottabban emlékeztem erre a történetre, míg végül meggyőztem magam, hogy így történt. Anyám hitetlenkedve nézett rám, amikor előadtam neki, csodálkozott, hogy erről miért nem szóltam hamarabb, de elfogadta, mert sosem szoktam hazudni. Lustálkodtam még egy kicsit, majd amikor fel kellett kelni, azon kezdtem el törni az agyam, hogy talán mégsem tíz óra volt az, hanem tizenegy. De akkor már nem volt olyan meggyőző erőm, így hát felkeltem és elindultam az iskolába. Amikor odaértem, az iskolaudvar üres volt, a tanterem ajtaja becsukva. Rossz jel. Ezek szerint már elkezdődött az óra. Lehet, hogy senki más nem tudta rajtam kívül, hogy később kezdődik? Mit fogok mondani, miért késtem el? Azt hiszem, kezdek rosszul lenni. Köhömm.. köhömm... biztosan meg vagyok fázva. És mintha lázas is lennék. Bekopogjak? Nem merek. Mit fog szólni a tanító bácsi?

Hallgatóztam az ajtón, hogy biztos benn vannak-e a többiek, és bizony el kellett ismernem, hogy igen. Fülemet egészen rátapasztottam az ajtóra, és két-három ütemet biztosan kihagyott a szívem, amikor egyszer csak egészen közelről, az ajtó másik oldaláról harsant fel a tanító hangja. Ugrottam egy nagyot hátra, neki az alacsony kerítésnek.

Nem tudom, hogy mikor mentem be, be mertem-e kopogni, hogy jobban féltem-e attól, hogy meglátnak kinn az ajtó előtt, mint hogy bemenjek óra közben. Arra emlékszem, hogy rettegve készültem a nagyjelenetre, de a tanító bácsi csak leültetett a helyemre és folytatta az órát. Nem kérdezett semmit, nem kért számon, nem büntetett meg. Amikor a szünetben az egyik kotnyeles gyerek ezt számon kérte tőle (mert igen, ilyenek is voltak az osztályban), akkor csak annyit mondott:

- Biztosan megvolt az oka, amiért elkésett.

És én iszonyatosan szégyelltem magam. Megint ez a feltétlen bizalom.

Az alsó tagozatban kitűnő tanuló voltam. Hordtam haza az ötösöket. De nem kaptam érte dicséretet, egyszerűen csak bólintottak rá, rendben. Ha négyesre sikeredett a dolog, akkor félve mutattam meg, merthogy mit fognak szólni a szüleim. Soha nem kényszerítettek a tanulásra, nem zavartak el leckét írni. Rám bízták, hogy oldom meg a dolgot. Ennek fejében elvárták, hogy jól csináljam. Legalábbis én így fogtam fel. A bizalmukat nem játszhattam el egy négyessel!

Olyan terheket vettem magamra, amikről azt hittem, hogy mások elvárják tőlem, hogy viseljem. Nem téveszthettem, mert bíztak bennem. Nem hazudhattam, mert bíztak bennem. Nem lazíthattam, mert bíztak bennem.

9-10 évesek lehettünk, amikor kezdtük egymás születésnapját megünnepelni délutáni babazsúrokkal. Mivel én nem nagyon voltam egyetlen klikkben sem benne, ezért engem sokszor kifelejtettek a meghívottak köréből. Az első ilyen meghívásomnál azt se tudtam, mi legyen. Alig mertem elkéredzkedni anyámtól, aki viszont -meglepetésemre- nagyon könnyedén elengedett. Annyit kért csak, hogy öt körül legyek otthon. Két óra lehetett, amikor odaértem az osztálytársnőmhöz. Először jártam náluk, és idegen volt minden. Egészen másképp nézett ki a lakás, mint a miénk. Nem csak náluk nem jártam még, de idegen lakásban sem nagyon. Furcsa volt, furcsa játékokkal. Volt ott egészen kicsi asztal, kicsi székekkel, kicsi tányérokkal és csészékkel. Mi is belefértünk egy ilyen kisszékbe, de a babák még inkább. Nem csoda, hiszen az egész bababútor nekik készült. Nem láttam még ennyi babát egy halomban. Kis házigazdánk előszedte a játéktűzhelyt, a játékedényeket, és játékteát töltött a játékcsészékbe. Nem értettem a játék lényegét, unatkoztam és feszengtem. Amikor többen lettünk, akkor kimentünk az udvarra kiszámolós fogócskázni. Minden kör után megkérdeztem, mennyi az idő. Végül nem bírtam tovább, és azt mondtam nekik, hogy mennem kell haza, most azonnal. Három óra múlt. Nem engedhettem, hogy elveszítsem anyám bizalmát egy felhőtlen délutánért.

Aztán fellázadtam. Játszani kezdtem a tűzzel.

Ötödikes lehettem és egy ünnepségre készültünk. Verset kellett mondanom. Olyan természetes volt már számomra: ha ünnep, akkor verset mondok, ha évzáró vagy más ilyen ünnepség, akkor könyvet, jutalmat kapok. Ez volt a menetrend. Ez volt a természetes. Ez egy évközi ünnep volt, fogalmam sincs már, minek az ünnepe. A lényeg, hogy verset mondjak. El voltam telve önmagamtól, azt hittem, hogy mi az nekem, vers! Nem készültem rendesen, és az utolsó pillanatban vettem csak elő a verset, akkor kezdtem magolni. Bahh, egy ilyen verset bármikor simán lenyomok. Eljött az idő, és még mindig csak az első két versszak ment, az is döcögősen. Tudni fogom, mondtam magamban, mindig is tudtam, ma sem lehet másképp. Így van rendjén. Az az igazság, hogy szentül meg voltam győződve, hogy aznap csak főpróba lesz. Ez kivételesen nem belemagyarázás. A tanárnő valamit rosszul mondott nekem, vagy csak nem figyelt oda, amikor kérdeztem, de határozottan emlékszem, hogy azt mondta, előbb lesz egy főpróba, és utána következik az igazi ünnepség. A főpróbán még lehet hibázni. 11 éves voltam. Mit tudtam én, miről ismerszik meg egy főpróba. Amikor ott álltam, már éreztem, hogy nem fog simán menni, de hisz semmi baj, ez csak a főpróba, és ígérem, ígérem, hogy az igazi előadásra megtanulom. Ott ültek a vendégek, a tanácselnököt felismertem az első sorban. Halad előre az ünnepség, mindjárt én következem. Nagy lendület. Első versszakon túl vagyunk. Második. Döccen. A harmadik már nem egyszerűen döcög, hanem nem megy. Összekeverednek a szavak, a sorok, végül semmi nem jut eszembe. Ekkor bevillan, hogy láttam én már olyat, hogy valaki felsült, és meg sem tudott mukkanni, és utána nem szidták le, hanem még őt vigasztalták. Hát jó. Becsuktam a számat és nem szólaltam meg. A tanár kétségbeesetten súgott, de én konokul hallgattam. Kínos nevetgélés a nézőtérről, majd megy tovább a műsor. Az előadás után senki nem jön vigasztalni engem, hanem mindenki dühösen néz rám. Ott látom a szemükben, hogy nincs mentségem, nekem kutya kötelességem lett volna tudni a verset. Végre sikerült odavergődnöm a tanár nénihez, és megkérdeztem tőle, mikor lesz az igazi, a következő ünnepség, mikorra kell összeszednem magam, nehogy még egyszer így felsüljek, mint a főpróbán. A tanár néni egyáltalán nem azzal a bánatos szemmel nézett rám, amit elvártam volna a tapasztalataim alapján, hanem dühösen. „Milyen főpróba?” Vakkantotta oda nekem. „Nincs másik műsor, ez volt.” De hisz nem így mondta nekem – akartam tiltakozni, de nem is figyelt rám. Ez télen történt. Hónapokon keresztül treníroztam magam, hogy a következő alkalomra már hetekkel előre fel fogok készülni, és úgy mondom majd a verset, mint a kisangyal. Lassan közeledett a tavasz, tele mindenféle ünnepekkel. Március 15, március 21, április 4, május 1, és persze az Anyák Napja. Az elsőknél még fel sem tűnt, hogy nem kaptam szerepet, de a nagy Anyák Napi műsor előtt, amit egybevontak a május elsejeivel, már furcsállottam a dolgot. Nagyban próbáltak, és nekem még mindig nem szólt senki. Hogy fogok így felkészülni időben? Eljött az ünnep napja, és képtelen voltam elhinni, hogy nem a színfalak mögött kell állnom izgulva, hanem a nézőtérről figyelem az előadást. Azt vártam, az utolsó pillanatig, hogy mikor jön oda hozzám az igazgató, és kérdezi meg tőlem: hát te kisszomszéd, miért nem vagy még ott? Kifele jövet néztem az arcokat, ezeknek nem hiányoztam? Valóban kimaradtam ebből, vagy csak egy rossz tréfa az egész?

Abban az évben leromlott az eredményem. Azt mondogatták, hogy az ötödik osztály nehéz. Akkor váltanak tanárt, tantárgyakat. Teljesen normális dolog, hogy egyesek rontanak. De én nem azért kaptam a rosszabb jegyeket. Hanem azért, mert lázadtam, csak éppen ezt senki észre sem vette. Nem úgy bántak velem, mint másokkal. Tőlem elvárták, hogy tanuljak, hogy tudjak. Ha nem tudtam, rossz jegyet kaptam. Ha egy buta gyerek nem tudott, akkor ő kapott egy másik esélyt. Feszegettem a határaimat. Rá kellett jönnöm, hogy én nem kapok segítséget. Amit teszek, az van. Nincs külön foglalkozás, nincs plusz szánalom, nincs semmi. Abban az évben évzárón nem kaptam semmit. Mit is kaptam volna? Hiszen az csak a kitűnő tanulóknak jár, én pedig már nem voltam az. Mégis, olyan üresség fogott el, amikor hiába vártam, hogy szólítsanak és kimehessek az asztalhoz. A következő tanévnyitón se kértek fel szavalásra. És soha többet. Nyolcadikig visszatornásztam magam egy erős négyesre, de valami megroppant bennem. Ott égett bennem a szégyen. Nem az, amikor belesültem a versbe. Nem. Hanem az, amikor kijöttem az anyáknapi ünnepségről, ahol nem hiányoztam. Eljátszottam a bizalmat és megkaptam érte a büntetésemet. Maradj, vagy menj. Nincs középút.

Levontam a tanulságot még az általános iskolában. Ha teljesítesz, szeretnek, ha nem ütöd meg a mércét, eldobnak. Magasan volt a mérce. És egyre magasabbra került, ahogy környezetem megszokta az adott szintet és teljesítése már nem okozott sátoros ünnepet, hanem természetessé vált.

Meg akartam felelni. Máig meg akarok felelni. De most már legalább tudok mérlegelni. A jókislányságommal rengeteg időt és tapasztalatszerzési lehetőséget elvesztegettem.

Péterrel a nyarakat külön töltöttük. Annyira külön, hogy egyik évben ő és a barátai egy Franciaországbeli körútra indultak hátizsákkal, stoppal, ahol rájuk esteledik, ott alusznak el. Párizson keresztül le egészen a tengerpartig, és vissza. A három fiú hónapokon keresztül lázasan tervezgetett –a szemem előtt-, néha kamaszosan vihogva, hogy ott a lányok monokiniben járnak, és a német csajok pedig szinte lerántják minden srácról a nadrágot. Egy hónapra tervezték az utat. A vizsgaidőszak végén Péter elköszönt:

- Pá, kicsim. Én hamarosan indulok Franciaországba, de te nem mehetsz sehova, mert ha megtudom, hogy bárkire is ránéztél, akkor neked annyi. Ősszel majd találkozunk. Nem írok, mert nem fogok ráérni.

Ezzel elment. Én hazautaztam, és egész nyáron álltam az erkélyen és nem mertem lemenni, amikor az esti csöndben a fák alól vidám fiatal hangok csendültek fel. Nem mertem lemenni, nem mertem beszélgetni, nem mertem ismerkedni, mert hátha ez már túlmegy a határon, hátha ez már nincs engedélyezve számomra. Közben rágott a féltékenység, hogy Péter a tengerparton vajon mit csinálhat azokkal a német csajokkal. Olyan mércét tettem magam elé, olyan korlátokat húztam magam köré, amikről azt hittem, hogy elvárják tőlem. Nem vártam túl sokat cserébe, csak egy kis szeretet és dicséretet. Ősszel, amikor beszámoltam sivár nyaramról, magányomról, csak annyit kaptam: „ezt el is vártam tőled”. Ezzel túl volt tárgyalva a dolog. Ott maradt a mérce, ahova tettem. A következő évben se kerülhetett ezek után lejjebb.

9. Gyerekszülés

Még középiskolás koromban történt, hogy betereltek minket, lányokat a földszinti nagyterembe. Filmvetítés lesz – mondták. Milyen film? Felvilágosító. Összebújtunk lányok, vihorásztunk, pirultunk. Mert az egy dolog, hogy mi azért suttogunk magunk között dolgokról, de hogy egy felnőtt kiálljon elénk és arra buzdítson, hogy több száz másik gyerek előtt kérdezzünk,  teljesen abszurdnak látszott. Szerencsére senki nem akart kiállni, csak egy rövid bevezetőt tartottak. A film címe Helga és (valaki) volt, ha össze nem keverem egy másikkal. A fogantatásról, a terhességről és a szülésről szólt.  A filmben volt egy jelenet, amikor totálban mutatták a szülő nőt. Onnan, alulról. Ahogy bújik ki a gyerek belőle. És ahogy előbukkant a feje teteje, egyszer csak egy hangos reccsenés hallatszott, mintha egy vastag papírt téptek volna ketté, vagy mint ahogy egy érett görögdinnye szétreped. Ez a gátrepedés, magyarázta a hang a filmben. Semmi másra nem emlékszem a filmből, csak erre a hangra. Még ma is beleborsódzik a hátam az emlékébe. Soha. Soha. Soha! Én ilyennek nem vagyok hajlandó alávetni magamat! Akkor mondtam ki először, hogy nem fogok szülni. Más lányok is mondták, de már akkor sejtettem, hogy bennük nem olyan mély a meggyőződés, mint bennem. Hiába hallottam később, hogy manapság már egy apró (ha-ha!) metszéssel elejét veszik a gátrepedésnek, nem érdekelt. Magamban belül hallottam a repedés hangját, és az nekem elég volt. Életemet úgy alakítottam, hogy nekem nem lesz gyerekem. Valószínűleg szüzességem viszonylag kései elvesztése is ennek köszönhető. Rettegtem attól, hogy becsúszhat egy gikszer, és terhes leszek. Minden szeretkezést vad félelemhullám követett. Neveltetésem következtében nem tudtam erről beszélni senkivel, nőgyógyászhoz meg végképp nem mertem elmenni. Megnyugvásra csak akkor került sor, amikor rendszeresen szedtem a tablettákat, de ez már csak a Péter idejében volt. Négy évig éltünk különböző kollégiumi szobákban, amennyire tudtunk együtt, ha nem ment, akkor külön. Eljött az év, amikor ő végzett, és már nem járt neki kollégium. Abban az évben visszakerültem az A épületbe, ami az összes közül a legrosszabb. Nincs saját fürdője, sem WC-je. Olyan szobatársakat kaptam, akik nem nézték jó szemmel, hogy a barátom ott lakik velünk. Pedig mást nem tehettünk. Gondolkoztunk az albérleten is, de úgy találtuk, hogy ha már havonta ennyi sok pénzt kiadunk, akkor legalább a sajátunkba öljük. Úgyhogy albérlet helyett bankkölcsönben és lakásvásárlásban gondolkodtunk. Pár hónap alatt sikerült is egy kis házrészt vennünk Törökbálinton, jó helyen. A lakás kicsi volt, nedves, nem volt benne ivóvíz, azt az utcáról kellett hordani, de a mienk volt. Akkor kezdte először pedzegetni a gyerek-dolgot. Nem, nem lehet – hárítottam el – amíg tanulok, addig nem lenne szerencsés. Megértette, de amikor csak tehette, előhozta a dolgot. Egyre kevesebbet szeretkeztünk. Mondhatni mindig „fájt a fejem”, ahányszor közeledni akart. Néha kénytelen voltam engedni, mert különben kitört volna a botrány. Szándékosan fadarabként viselkedtem, hogy minél kevesebbszer legyen kedve. Elég jó sikert értem el ezzel a módszerrel. Végül én is befejeztem az egyetemet. Kapcsolatunk kezdett elhidegülni, egyre messzebb kerültünk egymástól. Ő mindenáron gyereket akart, családot. El akartam fogadni a sorsom. Abbahagytam a gyógyszer szedését. Az orvos tanácsa szerint három hónapig vigyázni kell, amíg ki nem tisztul a szervezetből, mert ha akkor fogan egy gyerek, az veszélyeztetett lesz. Három hónapon keresztül volt indok, hogy miért kell kevesebbszer szeretkezni. Minden egyes alkalommal kész gyötrelem volt a tudat, hogy lehet, most leszek terhes. Nem a három hónap miatt volt gyötrelem, hanem a terhesség miatt. Egyszerre akartam megfelelni a kispolgári, család és környezet és az akkor már férjemnek nevezett ember elvárásainak, és próbáltam magammal is elhitetni, hogy én is így akarom. Hiszen ez így természetes: a lány felnő, férjhez megy, gyerekeket szül. De akkor miért tanultam ilyen keményen? Most kezdődik a lehetőségem. Ha most terhes leszek, két, három évre kiesem a szakmából, soha nem pótolom be. És ott van az a bizonyos hang, ahogyan az érett görögdinnye szétreped. Napról napra alávetettem magam hitvesi kötelességemnek, és estéről estére rettegve aludtam el, hogy talán most. Újabb három hónap múlt el és terhességnek híre-hamva se volt. Most már a férjem kezdett aggódni. Elküldött a nőgyógyászhoz. Én lelkiismeretesen el is mentem, elmeséltem neki, hogy gyereket szeretnénk, de eddig még nem jött össze. Megvizsgált, és megnyugtatott, hogy legyünk türelemmel. Kaptam egy naptárat, hogy hónapokon keresztül minden nap reggel mérjem a hőmérsékletemet, hogy megállapíthassák a peteérés idejét. Eltelt megint három hónap, visszavittem a papírokat, a doki ránézett, jó, rendben van, normális peteérés, legyünk türelmesek, majd csak összejön, mérjem tovább. De addigra már elment a kedvem a méricskéléstől és az önáltatástól is. Nagy nehezen bevallottam magamnak, hogy igazából nem is akarok gyereket. Akkor meg minek? Fokozatosan újra elértem, hogy a lehető legritkábban szeretkezzünk. Egyszer a szememre vetette, hogy több, mint másfél hónapja nem volt köztünk semmi, mire azt gondoltam, milyen gyorsan rohan az idő.

Elváltunk. A gyerek, mint ok soha nem került szóba. Ez csak egy volt a sok közül, amiben különböztünk. Ugyanolyan ok lehetett volna, hogy Péter imádta a hőséget, télen is 30 fok felett volt a szobában, én pedig kifejezetten a hűvöset szeretem. Ő cigizett, természetesen benn a szobában is, én pedig állandóan szellőztettem, mivel nem bírtam a füstöt. Ő szeretett volna gyereket, én nem. Csupán egy aprócska felsorolás a többi közt.

Rövid ideig tartott az az időszak, amíg belementem, hogy meghajolva a szokások előtt saját magam ellenére vállaljak gyereket, de örülök, hogy nem jött össze. Nem azért, mintha nem szeretném őket, de azt hiszem, nem tudtam volna ilyen könnyen elválni, ha ott lett volna a kicsi. Egyébként is, még mielőtt a válás szó szóba került volna, mindig azt sorolta, hogy ha egyszer válnék, akkor a gyerek csak és kizárólag nála lehetne, soha nem mondana le róla. Akkor már inkább előzzük meg a veszekedést.

Azóta jó pár év eltelt, de ma is azt mondom, nem szülök. Lassan kiérek a szülésképes időszakomból, amire mint egy megváltásra gondolok. Az a visszafogott, magányos, és szűzies élet szerintem egyből vége szakad, mihelyt biztosan megszabadulok a félelemtől. Hiszen ha belegondolok, tele vagyok szexuális túlfűtöttséggel, amit évek alatt sikeresen eltemettem magamban.

Arra is rájöttem időközben, hogy miért nem akarok gyereket. Mert mérhetetlenül önző vagyok. Képes vagyok bárkinek teljes mértékben alávetni magam, és csak neki szentelni az életemet, feláldozva a saját akaratomat. Ugyanakkor ezzel nagyon is tisztában vagyok, gyűlölöm magam, a gyengeségemet, és ez a kettősség szétszakít. Ha gyerekem lenne, maximális odaadással foglalkoznék vele, de ez egy idő után teher lenne számomra. De az önként vállalt felelősségtudat miatt nem tehetném meg, hogy amit addig megadtam neki, egy idő után egyszerűen ne adjam többé, közben gyötrődnék, hogy mi mindent áldozok fel érte. Ez nem más, mint önzőség, tisztán látom. Ha csapdába kerülnék, és  újból a „maradj, vagy menj” választás elé állítana a sors, maradnék, mert ő a gyermekem. De már annyiszor maradtam, és semmi kedvem újabb megalkuvásra. De megtenném. És ezért megvetném magam.

16. Én és a világ

10.

Ahogy telnek az évek, egyre jobban megkeményedek. Már meséltem a pszichológusomról. Minden pszihomókusnak más módszere van – állítólag. Az övé olyan volt, hogy el kellett lazulnom, és egy képre koncentrálnom. Megmondta, hogy mire gondoljak – egy fára, egy sziklára, egy házra- nekem pedig el kellett mesélnem, hogy milyen. A legfurább kérdése az volt, hogy milyen érzést kelt bennem. Hogy kelthetne egy fa érzést? Azonban elég sokszor sikerült meghatároznom az érzéseimet. Különös és érdekes módszer volt. A rövid idő alatt, amíg velem dolgozott, majdnem baráti viszonyt alakítottunk ki. Szerintem –utólag- ez nem volt helyes, mert nem tudott szigorúan orvosi szemmel nézni rám. Amikor először felkerestem, nem tudtam mire számítsak. Pszichológust csak filmeken láttam, amerikai filmeken. Annyit tudtam, hogy pamlagon kell feküdni, és mesélni az életem történetét. Ehhez képest itt nem volt pamlag, nem kellett feküdni, és nem boncolgatta az életemet. A másik, legfőbb tévedésem az volt, hogy tőle majd választ kaphatok a kérdéseimre, hogy megmondja, mi a jó és mi a rossz, hogyan kell élnem, hogyan kell döntenem, mit válasszak, mit tegyek. De nem ez történt. A kérdésekben nem foglalt állást, mindig visszakérdezett:

-       Szerinted?

Egy idő után megpróbáltam rákényszeríteni, hogy segítsen dönteni. Ekkor megmondta, hogy nem teheti, de nem is akarja helyettem meghozni a döntéseket. Ha így döntök elfogadja, ha úgy, azt is elfogadja. Szokatlan volt ez számomra.

Néhány hónap után azt mondta, hogy szerinte nem kellene tovább járnom hozzá, nem látja semmi okát. Sírtam, hogy de igen, szeretnék járni, szükségem van rá. Valóban szükségem volt rá, mert szükséggé alakítottam saját magam. Azt mondta, rendben. Egyik alkalommal úgy éreztem, hogy végre megérett arra a barátságunk, hogy elmesélhessek egy dolgot, amit még soha senkinek nem meséltem el. Azt hittem, meg fogja érteni, hiszen tőle se álltak távol a természetfeletti dolgok. Kitárulkoztam előtte, lemeztelenítettem lelkemet, kitártam legféltettebb titkomat. És ő előkapta kis noteszét, és vércsemód lecsapott: „á, megvan! Ezek mind az elfojtott szexualitásból gyökereznek.”

Megdöbbentem. De hiszen én egészen másról beszéltem. Hát ennyire nem értett meg? Felcsattantam, mire ő visszacsattant. Veszekedtünk. Sírva mentem el. Két-három napig tépelődtem, de úgy éreztem, meg kell tennem. Tudtam, hogy azt fogja válaszolni, hogy az én döntésem, ha így gondolom, akkor ő elfogadja. Tudtam, számítottam a reakciójára, mégis fájt, amikor bekövetkezett. Felhívtam, és megmondtam neki, hogy úgy gondolom, nem megyek többet hozzá. Bocsánatot kért a múltkori viselkedése miatt, mint mondta, nem volt orvoshoz méltó, de elfogadja a döntésemet. Jólesett volna, ha arra kér, ne hagyjam el. Visszamentem volna. Vagy a szemébe vághattam volna a fájdalmamat. Igazából valahol mélyen akartam, hogy kérjen, hogy könyörögjön. Szinte saját magam próbáltam előidézni a csapdahelyzetet, ahol azt mondják nekem: menj, vagy maradj, de ha maradsz, fogadd el az én szabályaimat. Itt és most, utólag is meg kell köszönnöm neki, hogy tudott így állni a dolgokhoz, és nem állította fel a csapdát. Csak kérnie kellett volna, egy picit is befolyásolni, és maradtam volna. Így életemben először tisztán tudtam dönteni, és bármennyire is fájt, de mentem. Fáj, még most is fáj, de ebben a fájdalomban nincs benne az önmegvetés, amit eddig éreztem.

Otthagytam, azóta se hívtam fel, nem kerestem. Néha elgondolkozom azon, hogy vajon ő hogyan élhette meg a szituációt. Vajon valóban ő is annyira kötődött hozzám, amennyire én hozzá?

Sok minden a feledés homályába merül, de ezeknek a képeknek némelyike, amiket ellazult állapotban láttam, a mai napig tiszták.

Az egyik a szikla. Egy hatalmas, égig érő szikla van előttem, hegyes ormokkal, keskeny alakkal. A doktornő arra kér, hogy másszak fel rá. Habár a szikla falai majdnem függőlegesek, mégis könnyedén mászok felfele, szinte megerőltetés nélkül. A tetejére érve egy lapos sziklatetőt pillantok meg. Felállok rá és körbenézek. Alig egy négyzetméternyi a sík terület. Szédülök a magasságban, habár a kilátás csodálatos. Egy dúsan zöldellő völgy terül el előttem.

- Most menj vissza. – kéri tőlem a doktornő. - Hogyan indulnál el?

- Repülhetek? – kérdezem, mert a táj szinte vonz, hogy kitárt karokkal szálljak felette.

- Repülj, ha akarsz – válaszolja – de mi lenne, ha inkább lemásznál?

- Rendben - nézek le a szikláról. Elég veszélyesnek tűnik.

- Nem tudsz lemászni?

- De, mindjárt – válaszolom, és máris egy kötelet képzelek el magamnak. Ahogyan azt a kommandós filmekben látni, egy fogás, csúszás, ellöki magát a faltól, csúszás... szinte repül lefele, én is így ereszkedek vissza a talajra minden fáradság nélkül.

A hegy a problémákat jelképezi.

11.

Első és gyerekkoromon végighúzódó barátság egy fiúhoz fűzött, Jencikéhez. Házunk -, amit joggal nevezhetnék szülői háznak, habár születésemkor még nem itt laktunk, talán egy éves lehettem, amikor elköltöztünk ide-  az iskolával szemben volt. Erről is vannak kedves, és kevésbé kedves emlékeim. A kedvesek közé tartozik egy tanévzáró ünnepség, úgy harmadikos - negyedikes koromban. Minden év végén a tanévzáró ünnepségen jutalmakat osztogattak a kitűnő eredményt elért diákoknak. Az udvaron állt az egész iskola, egy kis betonnégyzetet fogva körbe. Az üres térség túloldalán állt a tanári asztal. Sorra szólították a gyerekeket, előbb a nagyokat, majd az alsósokat. Egyesével ki kellett menni oda, az üres placcra, elsétálni pár száz figyelő tekintet kereszttüzében az pódiumhoz, átvenni az ajándékot, utána vissza a helyére. Az igazgató bácsi átnyújtotta az ajándékot, és kezet rázott velük. Komoly stresszhelyzet volt.
Hamarosan az alsósok következtek. A kicsik még félénkebbek voltak érthetően. Egyszer csak engem szólítottak. Határozott léptekkel mentem a pulpitushoz, átvettem a jutalmam. Az igazgató bácsi már hajolt a következő könyvért, amikor észrevette, hogy ott állok, alig látszom ki az asztal mögül, nem mozdulok, és nyújtom a kezem kézfogásra. Addig nem mentem a helyemre, amíg az igazgató meg nem rázta. Fogta a kezem, rengett a nagy ember a nevetéstől: „Ez igen, kisszomszéd!” Innentől évekig rajtam ragadt a „kisszomszéd” megszólítás.

Az iskola pontosan, tökéletesen szemközt volt a házunkkal. Nem egy kicsit balra, nem egy kicsit jobbra, szemben. Csak az úttesten kellett átmennem és máris a kapuban voltam. Emiatt teljesen kimaradtam a suli utáni csoportos hazamenetel és csapatformáló csatangolás örömeiből. Nem mondhattam otthon, hogy ez volt, vagy az volt, mert anyám csak kinézett a kapun, és láthatta, hogy az iskola már kong. Be lehetett látni a csupa-üveg ablakokon. Nagyon egyedül voltam emiatt, barátaim sem nagyon akadtak. Hiszen a többiek suli után ketten-hárman csapatba verődve indultak hazafele, kitárgyalva a világ dolgait, nevetve, csivitelve.

Az iskolaudvarban egy régi ház állt, benne tanári lakás. Az öreg Gajdosi lakott benne. Nem nagyon ismertem, inkább csak látásból. Még azelőtt, hogy én is ebbe az iskolába jártam volna, az egyik év nyarán hirtelen egy magamkorabeli gyerek jelent meg az iskolaudvaron. Ugyanúgy unatkozott és bóklászott, ahogyan én. Gyorsan egymásra találtunk. Az öreg Gajdosi unokája volt, Jencike. Szálltak az órák, ha együtt voltunk. Olyan gyorsan röppent el a nyár, hogy észre sem vettük. De hamarosan haza kellett utaznia. Nem tudom az időt pontosan behatárolni, de mintha még óvodások lettünk volna, amikor barátságunk kialakult. Jöttek az évek, jöttek új nyarak, és Jencike óraműpontossággal minden nyáron megjelent az iskola udvarban.
Minden évben kora nyáron, tavasszal, amikor a kert kizöldült, a hideg szelet felváltotta a kellemes napsütés, és a gyerekek nem bírtak a házban maradni tovább, mikorra a kukorica már igencsak fogyóban volt a góréban, apám egy hintát szerelt a góré ajtajára. Saját gyártmányú hinta volt, egy kötélhurokból és egy deszkából állt. A deszka két végén félkör alakú bemélyedést vésett, hogy a kötelek stabilabban álljanak. Apám ezermester volt, hihetetlen józan paraszti ésszel megáldva. Bármit ki tudott találni, és el tudott készíteni.
Rá kellett fektetni a deszkát a kötélre, úgy hogy a fentről jövő kötél a mélyedésen keresztül a deszka középvonalán alul áthaladjon. Aztán erre a szerkezetre ráültünk, és ellöktük magunkat a földtől. Pontosabban a góré padlatától, ami fél méterrel a föld fölött volt nagyjából. Nem volt egyszerű megülni a hintát. Aki először próbálta, biztosan leesett róla a deszkával együtt. Nagyon jó egyensúlyérzék kellett hozzá. A hintához nem csak egy deszka volt, hanem egész deszka készlet. A deszkák hosszúsága szabályozta a hinta magasságát. Minél hosszabb volt, annál többet fogott le a kötélből, ezáltal annál magasabbra került. A kicsiknek kis deszka járt, a nagyobb gyerekeknek nagyobb.
Imádtunk ott hintázni. Szálltunk fel a magasba, ugrottunk le a repülő hintáról. Amikor profiknak akartunk látszani, akkor deszka nélkül, csak a lábunkat téve a hurokba hajtottuk. Amikor meguntuk a hintázást, lecsüccsentünk pár méterrel odébb feltornyozott homokdombra és építettünk várat, sütöttünk homokpogácsát. Hihetetlenül jól éreztük magunkat. Ám egy nap hiába vártam, Jencike nem jött. Átmentem az utcán, és bámultam befelé az iskola kerítésén. Jencike ott állt a ház ajtajában, és integetett, hogy menjek el. Nem mentem. Kiszaladt a kerítéshez, és suttogva hadarta, hogy nem szabad többé átjönnie hozzánk. Nem értettem. Na jó, ha ő nem jöhet, akkor majd megyek én – okoskodtam ki. Elmerülten játszottunk szobájuk közepén a szőnyegen, amikor hangos kiabálást hallottunk az udvarról. Anyám jött át pörlekedve, engem keresve. Megragadta a karomat és hazavonszolt. Azt mondta, hogy soha többet ne merészeljek átmenni Jencikéhez és ő sem jöhet hozzánk. De hát miért? Nem kaptam választ. Sírtam, hangos hüppenésekkel, ahogyan a kisgyerekek szoktak.
A következő néhány nap maga volt a pokol. Éber szemek vigyázták mind a két félt. Amikor azt hittem, hogy anyám figyelme másfele terelődik, óvatosan a kapu felé ténferegtem, és úgy adtunk le jeleket egymásnak. Alig pár perc múlva nyakoncsíptek, és máris az udvar másik felében találtam magamat. Jencike hasonlóképpen járt. Teltek a napok, és az éberség alábbhagyott. Talán volt más dolguk a felnőtteknek, vagy talán megbékéltek, nem tudom. Képesek voltunk percekre találkozni. Ott játszottunk a két háborgó fél között elterülő semleges sávon, a házakat elválasztó úton és árokparton. Amikor anyám ezt felfedezte, merem hinni, hogy megjött a jobbik esze. Látva, hogy minket aztán szét nem választhatnak, beterelt mindkettőnket az udvarba valami olyasmit morogva, hogy itt sokkal biztonságosabb. Többé nem tiltottak el egymástól, de nem is támogatták a barátságunkat. Jencike átjöhetett hozzánk, ha elengedték, de én nem mehettem hozzájuk sose.
Nem is sejtem, hogy min zördült össze a szomszédság. Lehet, hogy felnőtt-veszekedés volt, de az is lehet, hogy játszódás közben ártatlan papás-mamáson kaptak minket, és ezt nem tudták megemészteni.

Erről eszembe jut, hogy mennyi mindent jelent a neveltetés. Hogy mit látunk a szüleinktől és mit nem. Hogy mi az, amit misztifikálnak. Természetesen a szexről és a vele kapcsolatos dolgokról beszélek. Hat-nyolc évesek lehettünk. Addigra már ismertem a jó néhány csúfolós mondókát, amik a szex, szerelem és nemi jelleg körül forogtak. Az egyik a közismert „Két szerelmes pár, mindig együtt jár, egy tányérból esznek, mindig együtt lesznek!”. Ha valaki nem ismerve olvasná a szöveget, rácsodálkozna, de hát mi ebben a rossz? No igen. A rossz az, ahogyan mondják. Ott hintáztunk Jencikével a szokott helyünkön, én ülve, ő lábait enyhén szétterpesztve állt fölöttem, és hajtotta a hintát. Az egyik erőteljesebb lendületnél kisgatyájának széle elcsúszott, és kibukkant belőle a kukija. Elvörösödtem, és vihogni, majd csúfolni kezdtem zavarom levezetéséül. Ő nagy komolyan rám nézett és megkérdezte min nevetek. „Hát azon, hogy láttam a kukidat.” Még jobban elvörösödtem. „És akkor mi van?” A kérdés komolysága megdöbbentett és elgondolkoztatott. Igen, és akkor most mi is van tulajdonképpen? De hisz eddig mindig vihogtunk a lányokkal, ha a fiúk kukijáról volt szó. De miért is? Jencike nagy komolyan elmagyarázta nekem, hogy ez egy teljesen természetes dolog, a fiúknak ilyen van, a lányoknak meg más. Szerintem apukája szavait adta vissza, de utólag belegondolva édes volt, ahogy ott tanítgatott az élet rejtelmeire. Sokat jelentettek számomra azok a nyarak.

Múltak az évek, mi pedig egyre nőttünk. Nagyapja már nem tanított, és el kellett költöznie egy másik házba. Jencike már nem töltötte nálunk az egész nyarat. Mire gyermekből tinivé fejlődtünk, útjaink különváltak, de mindig megtartottam emlékezetemben. Nyolcadik utáni nyáron összefutottunk véletlenül. Egyik osztálytársnőm vette észre, és vihorászva sutyorogni kezdte. „Odanézzetek, milyen helyes fiú. Eszméletlenül tetszik nekem. Vajon észrevesz?” Nézem, hogy kit bámul, és akkor ismertem fel Jencikét. Oda akartam menni hozzá, de akkor megint meghallottam a sutyorgást. „Este ott lesz a bálban. Ó, de szeretném, ha felkérne táncolni!” Újra végignéztem a nyurga fiún, és észre kellett vennem, hogy ő már nem az a kisfiú, akivel együtt hintáztam, hanem igazi srác. „Ő az én barátom, az enyém évek óta!” – akartam kiabálni, de nem tettem. Csak néztem, és nem mentem oda hozzá. Csinos lányok és fiúk fogták közre, beszélgettek, nevetgéltek. Azt szerettem volna, ha felém néz, észrevesz, odajön hozzám otthagyva a csicsergő lánycsapatot. A bál előtt találkoztunk. Ez volt a falu legnagyobb ünnepe, augusztus 20-a. Szent István napja, a falu védőszentjéé, de ezt nem volt szabad akkoriban hangoztatni, és ugyanakkor a búcsú napja is. Ilyenkor az emberek kiöltöztek, vendégeket fogadtak, jókat ettek-ittak, majd kimentek a búcsúba, ahol felültek a ringlispílre, és hideg márcot ittak utána. Majd este, a kivilágított főutcán a legszebbik ruhájukban elsétáltak a bálba. Még nem volt este, inkább kora délután lehetett, emlékszem, még világos volt. Ültünk a széken egymás mellett, és megpróbáltuk áthidalni az éveket, amíg nem láttuk egymást, és miközben felnőttünk. Feszengtem, és elég kurtán válaszolgattam a kérdéseire. Nem találtam a szavakat, amik azokon a forró nyarakon a homokozóban olyan simán jöttek. Nem úgy reagált, ahogyan én szerettem volna, ezért menni akartam, menni messze, egy sötét sarokba bújni, és paplannal a fejemen zokogni. Kedves volt. Túlságosan is az. Érdeklődő. De sajnos, nem csak én érdekeltem. Azt szerettem volna, ha visszajön valami a múltból, amikor kettesben voltunk, és csak az enyém volt. Magamnak akartam az ősiség jogán. Szerelmet, herceget, fehér paripát akartam. Ő a barátságát nyújtotta, ahogy mindig is, de nekem ez akkor nem volt elég. Hogy megbántottam-e akkor, nem tudom. De az biztos, hogy magamat bántottam.

Pár év múlva még egyszer találkoztunk. Az utcán biciklizett, észrevett, megállt. Emlékszem a kezére, ahogy fogta a bicikli kormányát. Emlékszem, mert nem nagyon tudtam a szemébe nézni, ezért zavaromban inkább a kezét bámultam. Kedves volt, hihetetlenül kedves, szinte felbizsergett bennem a gyerekkori emlék. Most megtette azt, amit néhány évvel azelőtt elmulasztott, de rosszkor jött. Figyelt rám, találkozni akart, időt akart rám szánni. Azonban akkori szerelmem szent esküvéssel fogadtatta meg velem azon a nyárkezdeten, hogy hű leszek hozzá, még ha távol is vagyunk egymástól. Azt gondoltam akkor botor fejjel, hogy már azzal megbántom kedvesemet, ha más fiúval beszélgetek. Főleg akkor, ha jól is érzem magam vele. Azt mondtam Jencikének, hogy mennem kell, sürgős dolgom van és nem is fogok ráérni. Ekkor láttam utoljára. Hamarosan elutazott. Már nem töltötte a nyarakat a nagyapjánál, csak időnként meglátogatta. Ez is egy ilyen rövid látogatás volt éppen.
Még ma is sokat gondolok rá. Vajon mi lehet vele? Biztosan családja van, gyerekei. Megpocakosodott, megkopaszodott.

Ha eszembe jut, hiányzik az a kisfiú.

Igyekszem nem gondolni rá.

7.

Halálos betegségemből kifele lábalva jutottam el egy pszichológushoz. Akkor még nem tudtam, hogy betegségem halálos, sem azt, hogy már kifele jövök belőle, megmaradok. Előtte mindig azt hittem, hogy én elvárnám azt, hogy megmondják nekem a legrosszabbat. Mégis, visszagondolva, azt hiszem teljesen feladtam volna a küzdelmet, ha előre közlik velem, milyen veszélyes is a betegségem. Persze azért voltak elképzeléseim róla, de a sejtés és a bizonyosság között hatalmas űr tátong. A sejtés magában hordozza a cáfolatra való vágyakozást. Ettől függetlenül így is majdnem elkönyveltem, hogy vége, ennyi volt, nincs mit tenni. A szervezetem szerencsére erősebb volt a lelkemnél. Betegségem nem volt fájdalmas, ezért szinte nem is vettem komolyan. A kezelőorvosom azt mondta, hogy ilyenkor ajánlatos egy pszichiáter, aki segít átvészelni a gyógyulás (vagy nem-gyógyulás) idejét. Mivel alapvetően jó érzés, ha foglalkoznak a lelkemmel, ezért megfogadtam a tanácsát, és az általa ajánlott doktornőt magánrendelésén felkerestem. A doktornő az első alkalommal arra kért, hogy meséljek magamról, a családomról, ismerkedjünk. Beszéltem apámról, anyámról, a volt férjemről, az aktuális problémáimról. Éppen gyerekkori emlékeimbe mélyedtem el, amiben szerepeltek az akkori barátaim, a szüleim, amikor közbevágott:

- No és a nővére?

- A nővérem? Hét év volt köztünk.

- És most?

Végigpörgettem magamban mindazt, amit mostani kapcsolatunkról elmondhatnék, aztán rövid tűnődés után csak ennyit válaszoltam:

- Most is hét év van közöttünk.

Nem tudta visszafogni a nevetését, és én megütődve néztem rá: nem értettem, mi ebben a mulatságos. Aztán rájöttem. A doktornő ugyan nem értette, de ezzel a mondattal tökéletesen jellemeztem kapcsolatomat a nővéremmel.

Amikor én megszülettem, ő már iskolás volt, "nagylány". Nem tetszett neki, hogy mindig rám kell vigyáznia. Mikor én lettem annyi idős, akkor ő már a fiúkkal kacérkodott, és szintén nem tetszett neki, ha miattam nem mehetett el szórakozni. Én persze ott lógtam a nyakán, állandóan a nyomában jártam, imádtam őt, majmoltam, mint gondolom minden kishugica, amit ő nehezen viselt tomboló hormonjaival. Mire az én érdeklődésemet is felkeltették a fiúk, s elteltem azzal a lángoló és gyorsan változó kamaszszerelemmel, ő már férjnél volt, és megszületett az első gyereke, azaz komoly felnőtt asszony volt. Akkor elkerültem otthonról, nem nagyon találkoztunk, mindenki élte a saját életét. Anyánk halála után velem szemben családfőként lépett fel. Már nem "haza" mentem látogatóba havonta, hanem hozzájuk. Részben az ő nyomása miatt döntöttünk úgy, hogy hivatalossá tesszük kapcsolatunkat Péterrel. A nővérem szervezte meg az esküvőmet, intézte a vacsorát, a helyet, és törölgette a könnyeit, egyszóval anyám helyett anyám volt. Már dolgoztam, de a hét év még mindig köztünk volt. Haladt előre a ranglétrán, de soha nem tudtam utolérni. Amikor megvettük az első közös lakást, egy vizes falú házrészt, akkoriban ők éppen eladták az előző ócska lakást, és egy nagyobbat építettek. Amikor megvettem az első szakadt Wartburgot, akkor éppen ő lecserélte a Trabiját egy új kocsira. Amikor férjhez mentem, akkor ő már a második férjével élt. Nem mintha szándékomban állna követni a példáját ebben, de akkor is. Mindig egy lépéssel mögötte jártam.

Akkortájt kezdtem az új munkahelyemen, mikor a doktornőhöz jártam. (Naná, mikor máskor váltsak munkahelyet, mint amikor halálos beteg vagyok?) A nővérem egy nagyvállalat második embere lett, és a számítástechnikai osztályt is rendbe akarta szedni, ezért annak élére keresett egy vezetőt. Így kerültem oda én, és lettem mellette-alatta beosztott. Hivatalosan én is a második vezetői szintre kerültem, ám nővérem volt a közvetlen felettesem. Megint egy lépéssel előttem. A betegségem, és a munkahelyváltás, a felelős beosztás mind egyszerre. Hiába, no, kell a kihívás. Azt mondják: teher alatt nő a pálma.

Ahogy haladnak előre az évek, az a hét év még mindig köztünk marad, de egyre kevésbé fontos. Vagy csak egyre jobban beletörődtem. Időnként beszélgetünk régmúlt dolgokról. Én elmeséltem neki, hogyan is éltem meg életem legnagyobb pofonját. Ő 17 éves lehetett, gyors fejszámolással ebből most kiderítettem, hogy én kb. 10 voltam. Anyánk reggel kiment a földekre dolgozni, de előtte meghagyta, hogy süssünk palacsintát vacsorára. Szerintem úgy gondolta, hogy a nővérem süssön, de ő ezt másképp értékelte. Nővérem beleöntötte a tejet, lisztet egy fazékba, a kezembe nyomott egy fakanalat, és azt mondta, keverjem, amíg csomómentes nem lesz, neki most el kell mennie. El kell mennie, sürgős-fontosan a Klubba. A Klub volt az a hely, amelynek megtiltotta, hogy belépjek az ajtaján. Ez a tiltás olyan erős volt, hogy évekkel később, amikor már elvileg én is járhattam volna, akkor sem mertem belépni az ajtón, csak ácsorogtam előtte. Ő elviharzott, képzeletemben mindenféle vad és izgalmas dologban részt venni, ami lehet, hogy nem is állt messze a valóságtól, és rám, a 10 éves kislányra hagyta a tészta kikeverését. Kavartam 5 percig, talán tízig is, persze nem túl lelkesen. A csomók csak nem tűntek el a masszából. Kedvem sem volt hozzá, mit is várunk egy gyerektől? Az is fűtött, hogy itt hagytak egyedül. Energiám nagyobb részét fordítottam puffogásra, mint a tészta keverésére. Elég gyorsan meguntam a dolgot, de nem tudtam mihez kezdjek. Anyánktól azt az utasítást kaptuk, hogy vacsorára legyen palacsinta, és én ezt nem tudom egyedül megoldani. Háromszor mentem el a Klub ajtajáig, ott tébláboltam előtte, hátha kijön valaki. Háromszor fordultam vissza, mentem haza, és néztem meg, még mindig csomós-e a tészta. Végül a tehetetlenségem miatt sírva biciklire kaptam, és kikerekeztem a határba, ahol anyám dolgozott. Zokogva mondtam neki, hogy egyszerűen képtelen vagyok simára keverni a tésztát, most mi legyen? Együtt jöttünk haza. Nem tudom, hogy csinálta, de biztosan nem kavarta 5 percnél tovább, és a tészta teljesen simává vált. Ki tudod sütni egyedül? – kérdezte és én igennel válaszoltam, mert abban már profi voltam tízévesen. De végül nem kellett kisütnöm, mert mégsem ment vissza dolgozni. Előtte már kérdezgette, hogy hol a nővérem, de én azt mondtam, hogy nem tudom. Ő ugyanis megtiltotta, hogy bárkinek elmondjam. Este hét óra volt, amikor nővérem végre hazakeveredett. Az a helyzet, hogy ha nem citálom haza korábban anyánkat, akkor is balhé lett volna, mert hat, fél hét tájban mindig haza szokott érni. De így, hogy kora délutántól otthon várta, nem tudva, hogy mit csinál, merre jár, iszonyatos patália kerekedett. Anyám lekevert egy hatalmas pofont neki, volt sírás, rívás, kiabálás. Nővérem berohant a szobájába, én utána, remegve, mert tudtam, hogy miattam kapott ki, ugyanakkor imádtam őt, és nem akartam, hogy sírjon. Odasettenkedtem elé, és halkan vigasztalni próbáltam. Ő ekkor felpattant és életem leghatalmasabb pofonját keverte le nekem. Erre persze én is elkezdtem bőgni, úgyhogy már hárman sírtunk.

Amikor mostanában elmondtam neki a történetemet, ő is elmesélte, hogyan is emlékszik rá. Azt mondta, a pofont azért kaptam, mert árulkodtam rá. Hát, tulajdonképpen igaza van, megtettem. De ő soha nem érthette meg, milyen volt a kisebbnek lenni. Milyen volt állandóan azt hallgatni, hogy ezt neked még nem lehet. Milyen volt egy hét év előnnyel rendelkező testvérrel szemben versenybe szállni. Ő azt mondja, mindig is irigyelt engem, mert okos vagyok, és állandóan ezt kellett hallgatnia a szüleinktől. Én pedig erre nem emlékszem.

6.

Anyám sem bízott meg bennem. Elengedett ugyan a messzi távolba tanulni, de napjai aggódással teltek lehettek. Ebből én semmit nem vettem észre, éltem az életemet, elfogadtam azt ami jött, nem néztem hátra. Nem vettem észre, mennyire fáj anyámnak, hogy kikerültem befolyása alól. 16 éves lehettem, a suli utáni nyarat töltöttem otthon. Ez első három évben albérletben laktam egy idős, kedves néninél, aki anyám helyett anyám akart lenni szigorúság tekintetében, ám minden másban magamra kellett támaszkodnom. Napi egyszeri étkezést fizettem be a menzára hétfőtől péntekig. Szombatra és vasárnapra nem lehetett. A szakmai gyakorlat egy hónapja alatt pedig a menza is megszűnt.  Az étkezést magamnak kellett megoldani. Akkoriban még nem tudtam és nem is szerettem főzni, no meg lehetőségem se nagyon volt rá, a házinéni kényes volt konyhájára. Pénzem se volt sok, úgyhogy abban az időben elég sokat éheztem. Mikor hazamentem, anyám első dolga persze az volt, hogy minden földi jóval ellásson. Úgyhogy alapvetően gömbölyded termetem hamarosan még jobban kikerekedett. Eleinte csak célozgatott a dologra, megjegyezve, milyen kerekedő pocim van. Én könnyedén elütöttem, nem figyelve a hangjában megrejlő gyanús mellékzöngékre, lelkesen dicsérve a hazai konyhát. Még akkor se kapcsoltam, mikor egy beszélgetés során könnyedén megjegyezte:

- Pont úgy nézel ki, mintha terhes lennél!

Naivan, igazságom tudatában csak nevettem a feltevésen; hisz évekkel az első aktus előtt voltam még ekkor. Ám egy nap nem bírta tovább, s kibökte:

- Biztosan terhes vagy! Holnap reggel elmegyünk az orvoshoz. – Meghökkentem, hisz a szexualitás témája mindig is tabu volt a családban. Nem tudtam mit mondani, hisz a szüzesség, és a szeretkezés szót még sosem ejtettem ki anyám előtt.

- Nem vagyok az, hagyjál már békén ezzel. – próbáltam fizikailag is elhúzódni előle. De ő elhatározta, hogy végére jár a dolognak, és nem tágított. Jött utánam, bárhova is mentem.

- Az orvos meg tudja nézni, hogy szűz vagy-e! Holnap elmegyünk hozzá. – Ledöbbentem. Mind a téma miatt, mind a gondolat miatt, hogy egy idegen férfi előtt ki kellene tárnom intim testrészeimet.

Mikor megjött az első vérzésem, pontosabban csak valami hasonló, anyámtól kérdeztem, most mit csináljak? Annyit mondott, tegyek vattát oda.

- Hova? - Kérdeztem.

- Hát oda!

- Na de mégis, pontosan hova? – Csak egy ingerült mozdulatot kaptam válaszul.

- Tudod te azt. - Láttam, hogy ennél többet nem tudok kiszedni belőle, ezért egy másik kérdéssel próbálkoztam.

- Mennyi vattát vegyek?

- Amennyi kell. – hangzott a segítőkész válasz. Ez volt az én teljes felvilágosításom otthon. Többet nem is fordultam hozzá semmi intim kérdéssel. Kitapasztaltam a dolgokat, vagy a barátnőkkel tárgyaltam meg. Persze mindig úgy, hogy ne tudják meg, mennyire járatlan vagyok a témában.

Az első információt úgy tíz éves koromban kaphattam legjobb barátnőmtől. A padláson játszottunk, poros kacatok között, csodavilág volt az számunkra. Nagyon szerettünk ott kutakodni a régi lomok között. Valahogy a fiúkra terelődött a szó, és a gyerekcsinálásra. Máig megmaradt emlékeimben, ahogy állunk a padláson, ő előrehajol egy doboz fölé, orromat csiklandozza a por, s ő a vállán visszanézve, mintha a világ legnyilvánvalóbb dolga lenne, odaveti:

- Nekünk még nem lehet gyerekünk, mert nincs olyan vérzésünk, tudod?!

Én csak álltam ott értetlenül. Vér? Hogy én vérezzek, az kell a gyerekhez? Elborzadtam, de nem mondtam meg neki, hogy fogalmam se volt eddig róla. Ki is ment a fejemből a dolog, míg pár év múlva egy úttörőtáborban összebarátkoztam egy velem egykorú lánnyal. A Szelidi-tó mellett volt a tábor, és minden hétvégén lementünk oda fürdeni. Egyik nap még együtt lubickoltunk újdonsült barátnőmmel, aztán másnap semmilyen unszolásra nem volt hajlandó bejönni. Végül megunva kérdezősködésemet, jelentőségteljesen a szemembe nézett, és azt mondta:

- Fáj a fejem. Érted? – Nem értettem. Mi köze a fejfájásnak a vízhez? Ott értetlenkedtem, és kapacitáltam tovább, míg egyszer csak kitört belőle:

- Menstruálok, nem fogod fel?

- No és? – kérdeztem, mert nem voltam tisztában a szó jelentésével, habár addigra már sejtettem, hogy ez valami női dolog.

- Olyankor nem szabad a vízbe menni. – okított barátnőm. Ezzel az új tudással felszerelkezve mentem haza a táborból. Egyidősek voltunk. Neki már megjött, én pedig még csak nem is hallottam róla.

Visszatérve anyámra és arra az emlékezetes nyárra. Fortyogott bennem a méreg, milyen jogon kéri számon rajtam a szüzességet, amikor eddig soha egyetlen jó tanáccsal el nem látott, bármi női bajom volt, abban nem segített. És különben is: miért nem hisz nekem elsőre? Jött, csak jött utánam és mondta a magáét, hogy én terhes vagyok, és hogy menjünk az orvoshoz, az majd eldönti, hogy szűz vagyok-e. Emlékszem, ültünk a kisszobában az ágyamon, köztünk unokahúgom, lehetett vagy két éves, imádott engem és nagyanyját egyaránt, anyám meg csak mondta, mondta...

- Hogy a fenébe lehetnék terhes, ha életemben le se feküdtem senkivel! Ilyen csak Szűz Máriával esett meg! - üvöltöttem anyám képébe, aki ugyan nem volt vallásos, de fenntartotta a lehetőséget, hogy mégis lehet a dologban valami, ezért évente kétszer, Karácsonykor és Húsvétkor elment a templomba. Soha azelőtt nem emeltem fel hangom felé, utána se gyakran történt meg. A kislány megszeppenve ült közöttünk, egyikünkről a másikra nézett, majd sírós hangon így szólt:

- Ne veszekedjetek. Én szeretlek benneteket! – előbb anyám pityeredett el, majd könnyeit látva a kislány is rákezdett. Hamarosan hárman bömböltünk a szobában.

Nem tudom, hogy elhitte-e nekem, amit mondtam, de tény az, hogy többé nem hozta szóba. Talán igazából akkor nyugodott meg, mikor eltelt egy év, és még mindig nem karonülő kisgyerekkel tértem meg a szülői házba.

A szeretet és a bizalmatlanság együtt jár. Én ezt tanultam az életben.

5.

Pétert hosszú évekig nem voltam képes elengedni. Sokkal inkább ösztönös asszonyi furfanggal egyre jobban magamhoz kötöttem. Hogyan is indult a dolog? Egy szendviccsel, egy rántottával…

 Fiú volt, egyetemista és kollégista. E háromból akár már egy is elegendő lett volna ahhoz, hogy zsebpénze az első héten elússzon egy tivornya közben, majd a hónap hátralevő napjait koplalással töltse el. Könnyű dolgom volt tehát. A hónap második felében feltálalt szendvicshalom heves érdeklődésre tartott számot. Rövid idő alatt észérvekkel arra a következtetésre jutottunk, hogy természetesen sokkal kifizetődőbb házilagosan előállított étkeket enni, mint kocsmában meleg ételhez jutni. Önként felvállaltam az ellátmány készítését időről időre a maroknyi fiúcsapatnak, akik éppen az akkori haveri kört biztosították. Majd a változatosság kedvéért becsúszott egy-egy meleg étel, paprikás krumpli, tojásrántotta. Egyszerűek, olcsók. Elég könnyű volt elérnem, hogy az egyre bonyolultabbá váló vacsorák egyre kisebb társaságban kerüljenek felkínálásra, hivatkozva a nehézkes technikai körülményekre, amelyet egy darab kisebb lábas, és egy kollégiumi főzőlap biztosított. Végül már csak kettőnkre főztem. Ahogy ő elszigetelt a barátaimtól, ugyanúgy én is megpróbáltam mindinkább kizárólagos jogot szerezni rá.

Hamarosan megszokta és igényelte a kényelmet, amit jelenlétem biztosított a számára.

A másik dolog a pénz volt. Soha nem tudott vele bánni, ahogyan jött, úgy el is szórta azon nyomban. A két hazalátogatás közötti pénzhiányos időszakot a barátok lejmolásával húzta ki. Persze ez fordítva is igaz volt, amikor a haveroknak nem volt lóvéjuk, akkor tőle kértek… és együtt itták el. Így természetesen hamarosan elkövetkezett az az idő, amikor a megkapott zsebpénz már csak arra volt elég, hogy adósságait rendezze. Egyik barátja találóan így jellemezte ezt az állapotot:

-Képzelj el egy hajót, a feneke csupa lyuk, ömlik be rajtuk a víz. Neked van egy halom dugód, de mindig kevesebb, mint ahány lyuk van a hajón. Te pedig azért, hogy betömd az egyik lyukat, egy másikból húzod ki a dugót.

Eleinte óvatosan vetettem fel az ötletet, hogy forduljon inkább hozzám, mint bárki idegenhez, amíg tudok, addig segítek neki. Úgy indult, hogy a rendszeressé váló étkezésre félretett valamennyit hó elején, és rám bízta, vigyázzak rá, gazdálkodjak vele. Majd fokozatosan megszüntettük az adósságait úgy, hogy csak nekem tartozott. Hivatalosan kölcsön kapta tőlem a pénzt, de soha nem beszéltünk a visszafizetésről, mint egy hamarosan bekövetkezendő eseményről. Végül elértük azt az állapotot, hogy zsebpénzét majdhogynem egy az egyben a kezembe nyomta, osszam be, és biztosítsak neki egyenletesen tűrhető életkörülményeket. Ezt persze így soha ki nem mondta, inkább csak „vigyázz rá, mert én csak elkölteném” felkiáltással értékmegőrzővé léptem elő. A második évre, mikor a kétszemélyes szobában éltünk, gyakorlatilag rögzült ez az állapot. Szereztünk egy bedolgozásos munkát, valami növényekkel foglalkozó intézet könyvtári kartotékját kellett kódolni, lyukkártyás adatrögzítéshez előkészíteni. Bizonyos rendszeresség került életünkbe. Nekem egyetem, bevásárlás, haza, vacsorafőzés, majd valamilyen esti program közösen. Moziba jártunk, a barátaival sörözni. Egyfajta fékként működtem, visszatartó erőként. Már nem voltak napirenden a tivornyázások, a baráti összejövetelek lecsöndesültek, szolidabbá váltak. El kell ismernem, hogy nagyon karakánul járt el, amikor felvállalva haverjai szemrehányásait, engem is magával cipelt mindenhova. Ott ültem velük a füstös, zajos kocsmában, ittam a kólát, beszívtam több száz cigaretta füstjét, ami a szememet vörösre marta, hallgattam a beszélgetéseiket. Politika és nők. Visszatérő két téma. Valahogy egyik se érdekelt nagyon. Ültem a kényelmetlen padon vagy széken, halálra untam magam, mégis jó volt, mert biztos lehettem benne, hogy nem csal meg. Ugyanis iszonyatosan féltékeny voltam. Péter többször hangoztatott életszemlélete az volt, hogy a férfiak és nők alapjábavéve különböznek egymástól, mind lelki mind testi felépítésben. Egy férfi nyugodtan lefekhet egy másik nővel, az nem megcsalás, míg ha ugyanezt egy nő műveli, akkor azt azonnal lapátra kell tenni, mert egy büdös K. Ugyanis egy nő – szerinte- nem tud úgy szeretkezni, hogy ne legyen szerelmes egyből a fickóba, míg ez fordítva nem igaz. Minden ilyen irányú beszélgetésünk azzal a konklúzióval végződött részéről, hogy teljesen feleslegesen idegesítem magam, ő nyugodtan belemehet az éjszakába, gerincre vághat egy tucat nőt is, utána akkor is haza fog jönni hozzám. Akkor meg miért sírok?

Én szerettem, és szeretek táncolni, számomra a zene, a tánc önkifejezés. Ő nem tudott, éppen ezért nem is szeretett táncolni, ezért minden azirányú kísérletem, hogy együtt elmenjünk valami zenés helyre, eleve kudarcra volt ítélve.

Évekkel később megpróbálkoztam azzal, hogy rendben, nem kell eljönnie, elmegyek a barátnőmmel. Amit én akkor kaptam, azt senkinek se kívánom! Kijelentette, hogy a discókba a lányok faszt lesni járnak, a fiúk meg azért, hogy nőt szedjenek fel. Úgyhogy ha elmegyek a barátnőmmel (egyébként ez egyetemi E-klubba akartunk menni egy Rock’nd Roll estre), akkor akár ne is jöjjek vissza többé. Már házasok voltunk, amikor ez történt. Minden tiltakozása, tiltása ellenére mégis megszerveztük az estét. Úgy indult a dolog, hogy bejelentette az egyik nap, csütörtökön elmegy a barátaival, odalesz egész éjszaka, ne is várjam haza hajnal előtt. Akkoriban már nem mentem vele mindenhova. Jól van, mondtam, menj nyugodtan, én is szervezek programot magamnak arra a napra. Egyből feléledt a kíváncsisága. Ekkor elmeséltem neki, hogy az egyik barátja (akivel az estét eltölteni szándékozott) barátnője, -de az is lehet, hogy akkoriban már a felesége volt- régóta hívott, hogy menjek el egyszer vele a Klubba, biztosan jól érezném magam. Most itt az alkalom, úgysem lesz itthon, hát elfogadom a meghívását. Újra előkerült a discoban lebzselő lányok és az ott levő férfiak kitüntetett testrésze közötti összefüggés, de nem engedtem elhatározásomból. Megmondtam neki, ő is elmehet egész éjjelre –mint ahogy előtte be is jelentette-, nem fogom megkérdezni mit csinált. Egy héten keresztül minden nap téma volt az én külön programom. Egy héten keresztül mosolyszünet volt, s hallgathattam, hogyha elmegyek, akkor köztünk mindennek vége. Eljött a csütörtöki nap, nekiláttam készülődni, hajat mostam, kiöltöztem. Nem szólt semmit. Az ő programjuk annyiban változott, mint megtudtam, hogy nálunk találkoztak volna ők hárman, a lány jött volna a baráttal, és így mentünk volna mi kettesben táncolni, ők meg nem tudom hova. Megérkezett a másik haverja, bevonultak a szobába sutyorogni. Szikrázott a feszültség, de nem engedhettem, ki akartam törni a zárkából. Láttam, hogy a haver nyugtatgatja, csitítja. Elérkezett a megbeszélt időpont, mikor a párnak meg kellett volna érkezni. Sehol senki. Én puccba vágva ültem az ágy szélén, ők a szoba másik sarkába húzódtak. Eltelt félóra, egy óra… nem jöttek. A fiúk egyre felszabadultabban beszélgettek, időnként gúnyos pillantásokat vetve felém. Képesek voltak lemondani a programjukról, egész éjjel otthon ültek, hogy megbizonyosodjanak róla, nem megyek sehova. Este tíz körül kimentem a fürdőszobába, átöltöztem kényelmes otthoni ruhámba. Égő szemekkel bámultam magam a mosdó feletti tükörben. Ott izzott bennem: elárultak, rútul cserbenhagytak.

Máig sem tudom, mi történt, vagy mi nem. Szerintem közös ráhatással a harmadik havert terrorizálták, hogy tiltsa meg nejének, hogy elvigyen engem. Ők otthon maradtak, vagy máshova mentek… nem derült ki később se. Csendben feküdtem aznap éjjel az ágyban, kihúzódva teljesen a szélére. Nem beszéltünk a dologról máskor sem, többé nem is próbálkoztam a kitöréssel. Elszigetelődtem teljesen. Rájöttem, hogy azon a lányon kívül nincs senki, akit annyira ismernék, hogy akár moziba elmenjek vele. Saját baráti köröm nem volt, azt már régen feláldoztam kapcsolatunk oltárán.

Emlékszem egy esetre, mikor egy össznépi banzáj alkalmából hivatalosak voltunk egy házibulira, még ott a kollégiumban. Egy lánycsapat szobájában tartották, talán a legnagyobb szoba volt, 10-11 személyes. Látásból ismertem őket, és egyikükkel beszélőviszonyban is voltam, mert az a haver, aki később kikopott a társaságból, de akkoriban még szoros kapcsolat fűzte Péterékhez, ott lakott, abban a szobában, a tucatnyi lánnyal. Roppant szabados életmódot folytattak, én legalábbis így hittem ezt. Amikor én azon ügyködtem, hogy minél normálisabb, minél szabályosabb, minél kispolgáribb életvitelt alakítsak ki, az ő kommunaszerű életrendjük áhítatos izgalommal töltött el. Szobájuk tárva-nyitva állt mindenki előtt, azt ettek amit találtak, az fizetett akinek volt éppen pénze. Ők hívtak meg minket buliba. Zenés-táncos buliba. Szokásomhoz híven akkor sem ittam alkoholt, és csak álltam a forgatag szélén kívülrekesztve, fel-nem-oldódva, egyre csak Péter kezébe kapaszkodva. Az alkoholszint fokozódása őt egyre felszabadultabbá tette, míg egyszer csak hozzám fordult:

- Most megyek, és felkérem a lányokat táncolni, mert úgy illik. - És én csak lestem, nem akartam hinni a fülemnek.

- És én mit csináljak addig? Álljak itt magamban?

- Nem, dehogy! Menj, és táncolj te is! – még levegőt se vehettem, máris hozzátette - Persze nem mehetsz el akárkivel. Táncolhatsz Johannal, Tamással vagy a Gyurival. – Ők alkották a baráti kört. – Mással nem! –  Odafordul Gyurihoz- Gyere, táncoltasd már meg az asszonyt! – ezzel elment, és felkért egy vadidegen lányt, akit még soha nem láttam azelőtt. Valószínűleg egy ismerős ismerősének az ismerőse lehetett.

Péter tánctudása és stílusa - zenétől függetlenül - a szoros emberfogásban merült ki, amit néhány lépegető mozdulattal fűszerezett. Azon kisszámú alkalmakkal, amikor hajlandó volt táncolni – csak bizonyos nagy mennyiségű alkohol elfogyasztása után - volt szerencsém megtapasztalni még egy különleges elemét táncának, ami nem másból állt, minthogy altesti párzó mozdulatokat imitált. Kellemetlennek és zavarónak tartottam mindig is ezt, szégyelltem magam helyette, ám most először volt alkalmam kívülállóként megszemlélni a produkciót. Zöld és lila köd borította el agyamat, míg azt figyeltem, hogyan tapad rá a lányra, hogyan kerül bizalmas közelségbe vele. Nem láttam, mert elvakult féltékenységemben egyszerűen nem tudtam meglátni, hogy a lány szinte menekül előle, megpróbál udvariasan kitérni. Csak azt láttam, amit látni akartam, mégpedig azt, hogy az én emberem a szemem láttára ölelget egy lányt, aki hagyja. Szégyenletes patáliát csaptam.

Képtelen voltam megbízni benne annak ellenére, hogy máig hiszem: nem csalt meg egyszer sem az évek alatt, míg együtt voltunk. Ő sem bízott bennem, de nem féltékenykedett. Talán ez a bizalomhiány is csak növelte az enyémet. Hogy mindezek ellenére miért maradtam vele olyan sokáig? Nem tudom. Szükségem volt rá. Az egyetlen biztos pont volt életemben, egy szikla, ami köré otthon teremtettem. A biztonságért, a nyugalomért nem olyan nagy ár némely dolgokban behódolni, gondoltam akkoriban. Kellett nekem valaki, akiről gondoskodhatok, akinek szüksége van rám. Kedvenc gondolat-képemet csak akkoriban öntöttem szavakba, amikor már újra egyedül éltem. Felépítettem egy ketrecet, kitártam az ajtaját, önként besétáltam rajta, bezártam az ajtót, a kulcsot pedig messze eldobtam.

Az önfeladás csapdájába estem. Nem akartam én megcsalni őt soha, de szükségem lett volna a szabadságra, hogy szabadon dönthessek hűségem felöl. Azzal, hogy megkötözött szavaival és fenyegetéseivel, kitörésre ösztökélt. Minél szorosabban fogta a pányvát, annál inkább lázadtam. Lázadásom iránya eleinte mellékvágányokra terelődött, apró bosszantások, érzékeny helyre elhelyezett tüskék formájában. Visszavágtam, ahogyan tudtam. Női módszerrel. A hiúságában sértettem meg.

3.

Véget ért az év, véget ért az iskola. Úgy röppent el az a hat hónap, mint pár perc. Minden éjjel együttaludtunk a hatszemélyes kollégiumi szobában. Együtt töltöttük minden időnket, egymásba fulladtunk. A vizsgaidőszak végéhez közeledve egyre többször merült fel bennem a gondolat, hogy hogyan is lesz tovább? Hiába tapogatóztam, a válaszadást mindig megkerülte, elsiklott előle. Ha a nyárról kérdeztem, kitért: majd lesz valahogy. Ha a jövőnkről kérdeztem, kitért: meglátjuk. Úgy búcsúzott el egy forró júniusi napon, hogy levelet nem fog írni, mert azt utál, majd szeptemberben látjuk egymást.. talán. És elment. Mintha az a fél év semmit nem jelentett volna számára.

A nyarat apámnál töltöttem, az új lakásban, amit anyám halála után vett magának. Faluról a városba, a kényelmes parasztházból panelba költözött. Számomra a panel nem volt már újdonság, hisz sok évvel ezelőtt eljöttem már otthonról, sok mindent láttam már addigra. De a környezet új volt, az emberek ismeretlenek. Illatos nyárestéken álltam az erkélyen, hallgattam az alattunk levő parkból felszűrődő hangokat, fiatalok évődését egymással, a nevetésüket. Álltam, és magányosnak éreztem magam. Többször is megfordult a fejemben, hogy lemegyek közéjük, megismerkedem velük, de mindig visszatartott egy érzés. A pár hónap alatt, amit együtt töltöttünk Péterrel, kevés számú barátom és ismerősöm is a múlt homályába veszett. Szépen, finoman ugyan, de tudomásomra hozta, hogy választanom kell, vagy ő, vagy a barátaim. Menni vagy maradni. Döntöttem. Hiába, hogy úgy vált el tőlem, hogy semmit nem ígért, mégis gúzsba kötött egy láthatatlan béklyó, ami nem engedte, hogy új társaságot szerezzek magamnak. Mert mi lesz, ha ősszel ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, mi lesz, ha elszámoltat a nyarammal? Álltam az erkélyen, mezítelen talpam alatt a langyos kővel, a fák poros levelei közt nem moccant a szél sem, s alattuk a padokon hangosan felkacagott egy lány, mire kórusban harsant rá a többiek nevetése. Ott álltam minden este a korlátnak támaszkodva, és vártam az őszt.

Az első nap a kollégiumban mindig a szobafoglalásé, a rendezkedésé, a régi barátok felkutatásáé. Mint kiderült, vadiúj szobatársakat kaptam abban az évben, pontosabban egyet, mert a véletlen úgy hozta, hogy kétszemélyes szobába kerültem. Kinyomoztam, hogy Péternek melyik lett a szobája. A másik emeleten, az épület másik szárnyában egy háromszemélyest kapott, egyik szobatársa a jóbarátja lett. Egyből látogatóba mentem hozzájuk, s mint kiderült, Ő még nem érkezett meg. Barátja engem kezdett faggatni, hogy mikor érkezik. Nehéz volt bevallanom, hogy fogalmam sincs róla, én is tőle szerettem volna megtudni éppen. Amikor arról érdeklődött, hogy járunk-e még, és én elmeséltem hogyan váltunk el nyáron, furcsán nézett rám, majd határozottan elutasította, hogy az ő szobájukban tegyem le a holmijaimat. Ekkor kezdtem el pánikolni. Talán észre se vettem, és lapátra kerültem? Hát hiába volt az „önmegtartóztató” nyár, hiába maradtam hűen-tiszta, felesleges, mi több: nevetséges volt? Aznap álomba sírtam magam.

Másnap délután megérkezett Péter, én addigra már a poklok poklát jártam meg vágyakozásból a hitetlenségbe, kétségbeesésből a bizakodásba esve, a múlt emlékeibe kapaszkodva. Megjött, megcsókolt, és tétova kérdésemre csodálkozva felelt:

-Persze, hogy nem felejtettek el.

Nem magyarázkodott, az nem az ő stílusa lett volna. Jött, és mintha az elválás csak tegnap történt volna, folytatta ott, ahol abbahagyta.

Pár napba telt, míg sorozatos véletlenek (szerencse) folytán sikerült addig cserélgetnünk a szobákat és lakótársakat, míg hivatalosan ő és egy másik fiú került egy kétszemélyesbe, és hozzám mintegy véletlenül annak a másik srácnak a barátnője költözött be. A gyakorlatban persze koedukáltuk a szobákat.

Ez volt az első olyan év, amikor minden zavaró körülmény nélkül együtt élhettünk, ketten.

Ez volt az első, talán a legszebb évünk.

Ez volt az az év, amikor egyéniségem teljesen felolvadt az övében.

Ez volt az az év, amelyben elkezdtem lázadni.

2.

Az idei nyár nagyon forró. Most jöttem be az utcáról a légkondicionált irodába. Kinn tombol a kánikula, benn pedig fázom az izzadságtól hátamra tapadt blúztól. Nyár és tél… milyen elcsépelt és mégis találó ellentét. Ezek voltunk mi is Péterrel. Ellentétei voltunk egymásnak, mégis ugyanakkor kiegészítői. Az úrnak kell szolga, hogy úrnak érezhesse magát, és a szolgának úr, aki megmondja, mit hogyan tegyen. A forróságban jólesik a jeges tea, és a fagyban a forralt bor. Azért ennyire nem volt tökéletes az együttesünk, én állandóan lázadtam – belül. Kapcsolatunk elején soha nem adtam hangot tiltakozásomnak, bármi is volt az, ami nem tetszett adott esetben. Az idők során azonban kialakult bennem egyfajta női praktika. Nagyon jól tudta, mikor tesz kedvem ellenére valót. Akkor elvárta és igényelte a balhét, mintegy feloldozásul. Amikor elment a haverokkal egész éjszakai túrára, és hajnalban beállított kocsmabűzösen, hangoskodva, szinte kiprovokálta a durcás magatartást. Történt egyszer, hogy már aludtam mikor hazaért – persze ez is bántotta a csőrét, mert jó asszonynak türelmetlenül és ébren illik várni urát, mikor méltóztatik hazaérni, és természetesen a „sodrófát” is elő kell készíteni. Szóval mikor hazaért, annyi történt csak, hogy egyik oldalamról a másikra fordultam. Persze felébredtem, mert mindig akkora zajt csap, hogy csoda lenne, ha nem ébrednék fel. Előbb még hangosan csoszogott, csapkodta az ajtókat, zörgette a konyhában az edényeket, de mivel semmi hatást nem ért el ezekkel, kénytelen volt közvetlenebb eszközökhöz nyúlni.

-       Felébresztettelek? Ne haragudj! – csapott arcomba a pállott sörszag.

-       Nem, semmi gond. Alszom. Fáradt vagyok. – fordultam megint egyet.

-       De, de! Tudom, hogy felébresztettelek! Mert én egy szar ember vagyok! – mászott át rajtam. – Elmentem a haverokkal, berúgtam. Igazad van, hogy nem állsz szóba velem.

-       Mondom, hogy nem baj. Feküdj le, aludj.

-       De én így nem tudok elaludni, mikor tudom, hogy haragszol. Bocsáss meg nekem! – és valódi könnycsepp szaladt le a szeme sarkából.

-       Nem haragszom. Aludj! – az álom már teljesen kiment a szememből, sikerült ennyit elérnie. De ez nem volt elég. Dühösnek kellett volna lennem, veszekedni kellett volna vele, hogy lelkiismerete elnyugodhasson. Nem hagyott nyugtot, addig piszkált, amíg fel nem csattantam.

-       Nem elég, hogy egész éjszakán át vedelsz, még most sem hagysz aludni???!! Feküdj már le, és maradj csöndben. Nekem reggel dolgoznom kell, ki kell pihenni magamat! Hagyjál már! – ekkor már nem tettetett düh volt bennem, hanem valódi. Nem azért haragudtam, mert odavolt, hanem azért, mert csak rákényszerített a veszekedésre, pedig nem is állt szándékomban. Ettől aztán megnyugodott, lezárhatta magában az estét, és elaludt. Én pedig ébren néztem a sötétben a plafont, szagoltam a cigarettafüst és a bomló alkohol savanyú kipárolgásának keverékét, hallgattam hortyogó szuszogását.

Nagyon előreszaladtam azonban a történetben. Ez már sokkal később történt, amikor megtanultam elfojtani magamban az érzelmeimet annyira, hogy talán magam is elhittem, hogy nem is léteznek.

Megismerkedésünk utáni hajnalban kikeltem ágyából, és a szobámba mentem aludni. Zavarodott voltam, nem tudtam mit is akarok. Jó-e nekem az, ha ilyen sráchoz kötöm magam, vagy két rossz közül az a rosszabb, ha egyedül maradok újra? Általában nem nagyon volt programom, de arra a napra pont egy számomra igen fontos dolog esett. Középiskolás barátnőm születésnapja volt, és megbeszéltük, hogy elmegyek meglátogatni őt. Délelőtt átmentem Péterhez, magam is bizonytalanul, hogy vajon hogyan viselkedik az éjszaka után. Akkoriban még nem voltam annyira cinikus, mint manapság. Ma már csak legyintek, ha érdekes módon egy együtt töltött éjszaka után hirtelen más programja támad a „kedvesnek”, mikor meglát.

-       Szia! Mindjárt indulok a barátnőmhöz. Tudod, mondtam, hogy szülinapja van.

-       Rendben.

-       Mit fogsz csinálni addig, amíg nem leszek itt?

-       Nem tudom.

-       Még nem tudom, hogy mikor érek vissza. Úgy volt, hogy akár holnapig is ott maradhatok. De az is lehet, hogy még az este visszajövök. Akarod?

-       Ahogy gondolod. Ha vele jobban érzed maga, akkor maradj.

-       De itthon leszel?

-       Lehet.

-       Na jó, akkor megyek. Valószínűleg még ma visszajövök, rendben?

-       Szia.

Sokszor elgondolkoztam ezen a beszélgetésen, ami szintén egy meghatározó viselkedésmód volt kapcsolatunkban. Vajon miért csinálta? Tényleg nem érdekelte, hogy mit teszek, hova megyek, mikor jövök? Vagy szándékosan felvett póz volt?

Gyerekkoromban, lehettem vagy 7-8 éves, anyám megharagudott rám valami apróság miatt. Már nem emlékszem mi volt az ok, annyi azonban megmaradt bennem, hogy igazságtalanul tette, nem én voltam a hibás. Nem vert meg sosem, most is csak annyit mondott: „Nem szeretlek. Nem szólok hozzád.” És én szenvedtem. Talán 10 percet, talán egy órát… nem tudom. Nekem ezer évnek tűnt. Szerintem anyám már rég elfeledte ezt a mondatot, mert beszélgetett, nevetett. Igaz, nem velem. De ez akár véletlen is lehetett. Én csak vártam és vártam arra, hogy szóljon hozzám, megszólítson, de hiába. Most már mindegy volt, hogy jogos vagy jogtalan a büntetés, nem bírtam tovább. Négykézlábra ereszkedtem, és asztal alatt, széklábak közt kanyarogva, ahogyan a macskák szoktak, dörgölőzve, dorombolva hízelegtem anyámnak, amíg el nem nevette magát. Belülről égetett a keserűség, mert nem kellett volna megtennem, hisz nem voltam bűnös!  Ugyanakkor boldog voltam, hogy újra szeret. A mai napig számomra a legnagyobb büntetés az, ha nem szólnak hozzám, levegőnek néznek.